Sok éve már annak, hogy nagy kedvvel gyűjtögetem azokat a szavakat és kifejezéseket, amelyeket gyerekkori emlékeimben őrzök, amelyek végigkísértek későbbi, fél évszázados utamon.
Pocséta – a pocsolya rosszabb változata, fokozás, még a pocsolyánál is szennyesebb, nagyobb vagy kétségbeejtőbb. Jókai Mór a Hétköznapok című 1846-ban megjelent első regényében többször is használta. A város főutcájáról írta: „Végigmenni rajta? Attól mentsen meg bennünket a jó sors! Egy csavargó, árkos, dombos pocsótafolyam, melybe sovány ökröcskék párjával cipelnek még soványabb szalmával megrakott fakószekereket.” (49. p.) „Pest utcáin magyar hangot ugyancsak őrizkedett bárki is száján kiereszteni, s ha volt néhány jobb érzésű, kinek szíve fájt a magyar szó után, nagyobb részint szegény tanulók és versírók, azok a mostani Wurm-udvar helyén volt nagy pocsótához gyülekeztek össze éjnek idején, hogy magukat titokban magyarul kibeszélhessék.” (70. p.) Jókainál a hangulatot fokozza a következő leírás is: „Az éj embergyűlölő, az eső szakad, a szél zúg, a jegenyeerdőkben harsogás hallik, milyen ezer trombiták hangja, a világvégi 40 napok egyike lehetett ehhez hasonlatos.” (214. p.) Ujlaki Kornél Dezső, darázsi plébános A Karassó mellől (1897) című novelláskötetének első írásában, a Pattantyúsék malma című remek elbeszélésben így fogalmazott: „Az katonának [szegődött]? Akkor előbb lesz én belőlem generális, mint abból a nyavalyásból pocsétakerülő! Már a puska láttára kileli a hideg.” (15. p.)
Pratyka – Gumipuska. Nagyon egyedül maradtam gyerekkoron e mitikus szavával. Hat-hét éves koromban óbecsei nagyanyámnál töltött nyaraim legszebb emléke a pratyka, a velem egykorúak, a bandabeliek valamennyien így neveztük vitézi fegyverünket. Mindenkinek csak pratykája volt, nem gumipuskája, és legkevésbé sem csúzlija. Ez utóbbival egyébként is csak olvasmányaim során találkoztam, a vidékünkön ezt a szót nem ismertük. Becsületbeli kérdés volt, hogy mindenkinek legyen pratykája és azzal a lehető legtökéletesebben tudjon bánni. Azt persze nem szerettem, ha a Polyák gyerekek verebet lőttek vele, viszont kifejezetten élveztem, ha a tetőn vagy a kerítésen egyensúlyozó macska mögé „odapörköltünk egyet”, amitől a riadt állat fejvesztve menekült. Pukkadoztunk a nevetéstől, ahogyan az iszkoló kandúr, fülét-farkát behúzva, végső kétségbeesésében egyensúlyozni igyekezett a deszkakerítés csúcsán, ám három-négy imbolygó lépés után egyensúlyát veszítve bezuhant a veteményeskertbe. Nekem olyan szerencsém volt, hogy apám pratykáját is a kezembe vehettem, lőni azonban már nem lehetett vele, mert rehőtt volt a gumija. Ki tudja hány nyarat töltött a padláson abban az ötliteres befőttesüvegben, ahonnan én diadalmasan és nagy-nagy áhítattal előhalásztam. Sajnálom, hogy az évek során elveszett. Boldog lennék, ha ma együtt őrizhetném dédnagyapán 14-es háborúban viselt, rozsdamarta, hatalmas szuronyával, ékes bizonyítékaként a Mákok történelmi érdemeinek. Ha már pallósunk nincs, legalább a pratyka bizonyíthatná nemesi származásomat. Különös, hogy a pratykát csak az óbecsei alsóvárosi gyerekek ismerték. Amikor a vásártér környékén felépült új házunkba költöztünk – a gyepsorra, bár sohasem hívták így e vidéket, de mert belenyúlt a szántóföldekbe és egy ideig a tanyákra nézett, hát bizony gyepsor-jellege volt –, új barátaim közül senki sem hallott a pratykáról. Nekik csak gumipuskájuk volt, hatalmas erejű lövegük, hiszen a motorkerékpár vastag belső gumijából készült a szíjazata.
Bizony erő kellett a megfeszítéséhez, a „kihúzásához” ahogyan azt hatalmas szakértelemmel a Samu Jóska is elmondta. Talán egy medve is bezuhant volna a veteményesbe, ha a vásártéri gumipuskával döngetjük meg mögötte a kerítést – gondolom ma pratykátlan és medvétlen magányomban. És aztán 2007 karácsonyán Sz. Szigethy Vilmos Őszi szántás (1942) című novelláskötetét olvasva a Balugivics megígérte… című írásában a következő sorokra leltem: „Van bracskátok? – A bracska a gumipuska volt, minden kisfiú legnagyobb álma. – Mi az? Nincsen? Mégis csak hallatlan. Hát majd visz nektek a Balugovics bácsi.” És Balugovics bácsi vitt is bracskát a gyerekeknek. És Balugovics bácsi egy álmatlan éjszakára visszahozta nekem is a gyerekkoromat. Lám, mégis van pratyka a világon, legfeljebb a Torontálban bracskának hívták, de ez nem baj, Torontálban egyébként is egy kicsit mindent „másként” hívtak – ezt már megszokhattuk. De a pratyka, ez a kandúrriasztó alsóvárosi vitézi fegyver, egyszerre nagyon valóságossá és hihetővé avatta mindazt, ami már mindörökre elmúlt, olyannyira elmúlt, hogy néha azt sem tudom álom volt-e csak, vagy igazi történet. (Sz. Szigethy Vilmosnál másutt: Mit ér ablakbeverés nélkül a bracska? – Az arc-isme titkaiból)
Susnyó – Facsemete egészen kicsi korában, vékony vessző. Igazi susnyója azonban csak az ágácfának van, kemény, jól hajlítható, szinte mindenre alkalmas.
Ostornyelet csak ágásfa-susnyóból faragtunk, az akár egy egész délutánon át is kibírta a rohanást, száguldást és csapkodást. Ha az erdő szélén a susnyók erősen összefonódtak abból áthághatatlan burgying lett, lidércek, krampuszok, bumbusok, boszorkányok birodalma, melyek között a rézfaszú bagó volt a legfélelmetesebb, igaz, vele élő ember még soha nem találkozott. Hozzá képest a kútban az ördög maga volt a szelíd bárány, bár attól is elfutottunk, ha sikerült a fejére köpni.
Szárma – Kamaszkoromtól máig az egyik kedvelt ételem, a savanyított káposzta levelébe – a hasábba – göngyölt húsgombóc, amely mellé már csak a saját konyhámon teszek füstölt szalonnaszeleteket és egy disznókörmöt. Hallottam a Bácskában sósparéjba vagy szőlőlevélbe tekert változatáról is, de hasonlóval csak a Nyírségben találkoztam, ott volt alkalmam megkóstolni a méretében negyed akkora pakkokat, mint amekkorák anyám szármái voltak. Fölséges volt. „A bika egy előre rohanó hős bundagallérjába akasztván villája hegyét, azt a levegőbe felemelte, s ott kirázta hüvelyéből irgalmatlanul, mint szármából a tölteléket” – írta Jókai Mór Hétköznapok (1846) című regényében (11. p.).
Szegínysíg – Egy szólás jutott az eszembe, amelyet csak sóhajtva mondtak el az emberek: Jaj [így van ez] amikó’ a szegínysíg baszi a nyomorúságot [akkó’ szaporodik a kín]! Végső elkeseredésükben mondták az emberek, amikor baj bajt követett, s amikor úgy érezték, nincs kiút az elesettségből.
Nyitókép: Mák Ferenc felvétele
