A délvidéki magyarság magatartását, társadalmi jelenlétét és gondolkodását mindmáig súlyosan terheli Tito partizánjai 1944–1945-ben elkövetett rémtetteinek az emléke. A nyolcvan éve viselt teher azért is nyomasztó, mert közel fél évszázadon át Jugoszláviában még az emlékezést, a történtek megemlítését is hatalmilag tiltották. Fél évszázadon át hallgatni kellett arról, hogy a délvidéki magyarság temetetlen halottai tízezreinek emlékét cipeli magával, miközben folyton ünnepelnie kellett apáink és nagyapáink gyilkosait. Iskoláinkban az ifjúság számára kötelező olvasmány volt Branko Ćopić Nikola Bursać kalandjai című förtelmes munkája.
A történteket övező csöndet a sorainkból az idén eltávozott kiváló írónk, Matuska Márton törte meg azzal, hogy az 1990–1991-es évek fordulóján a Magyar Szóban Negyvenöt nap negyvennégyben címmel folytatásban közölte a korabeli visszaemlékezések alapján készített alapvető művét, amelyet 1991-ben A megtorlás napjai címmel kötetben is közzétett. Matuska Márton azonban 1991 októberében, könyve megjelenésekor a szegedi Délmagyarország Magazinnak adott interjúban elmondta: ki kell hangsúlyoznunk, hogy „aki először kezdett el foglalkozni a ʼ44-es megtorlásokkal idehaza, az Burányi Nándor újságíró kollega volt, aki – ha jól emlékszem – 1968-ban megírta azt az emlékezetes kisregényét, aminek botrány-hullámait az akkori jó politikusoknak sikerült lecsillapítaniuk. […] Feladatomat így határoztam meg: nekem a világgal tudatnom kell azt, hogy ez itt, így megtörtént.”
Mindemellett Matuska Márton volt az első, aki hiteles tanúvallomások alapján elmondta: azokban az 1944-es késő őszi napokban sok magyar falu teljes férfi lakosságát kiirtották, aki pedig túlélte a vérengzést, azt Tito legényei haláltáborba vitték. „A partizán osztagok házról házra járva szedték össze a magyarokat, főleg a férfiakat elmondhatatlan kegyetlenséggel hosszan kínozták, majd kivégezték őket, az áldozatokkal megásatott tömegsírokba lökve a tetemeket” – foglalta össze egy nyilatkozatában a korabeli eseményeket a szerző. „Csak el akarom mondani, oda akarom helyezni a mi halottainkat is a többi áldozat mellé, hogy az évfordulókon ők is megkapják a maguk koszorúját. Hogy ne a temető árkában, a városi szeméttel letakarva, ne föléjük ültetett akácfák töve alatt, tetejükbe telepített teniszpálya alatt, ne sintérgödörben, ne a téglagyár agyagbányájában porladjanak. Temessük el, számoljuk meg, írjuk be őket a halotti anyakönyvbe tisztességesen, és mondjuk meg róluk, hogy ők is áldozatok” – összegezte törekvésének lényegét A megtorlás napjai című könyvében.
Matuska Márton A föld alól is eltűntek – A Sajkásvidék magyartalanításának története (2018) című munkájában fejtette ki a partizánterror részleteit. A titói Jugoszlávia részéről Bácska visszafoglalása 1944 októberének dereka táján kezdődött, s a „felszabadítás” hamarosan véres népirtásba torkollott. A titói hatalom szabad folyást engedett (és biztosított) a tömegmészárlásnak. Matuska Márton a Csúrogon történt események részleteinek fölkutatása nyomán, Teleki Júlia munkáit is szem előtt tartva megállapította: „a kommunista hatalom által szított és végrehajtott magyarirtás azzal ért véget, hogy a háborús bűnök és bűnösök ügyeivel foglalkozó tartományi bizottság kimondta: a helybéli szerb lakosság soha többé nem tud együtt élni a magyarokkal, el kell őket üldözni onnan. Az is elképzelhető, hogy a hatóság képtelen volt lecsillapítani a gyilkosságba belegabalyodott helyi szerb lakosságot, csak annak árán, hogy az összes magyart kiüldözzék a faluból. Ebből még annyi haszna is lett a lakosság ottmaradt többi részének, hogy az elüldözöttek vagyonát széthúzhatták. Hogy az elüldözést végrehajthassák, a falu megmaradt teljes magyar lakosságát háborús bűnössé nyilvánították, ami azt is jelentette, hogy megfosztották őket jogaiktól, minden ingó és ingatlan vagyonuktól, majd január 23-án kitoloncolták és a Járek faluban létrehozott haláltáborba zárták valamennyiüket.” A Csúrogon brutálisan lemészároltak száma 732, a járeki haláltáborban elhunyt felnőttek száma 87, a járeki haláltáborban elhunyt gyermekek száma 44, a szépligeti haláltáborban elhunytak száma 15, összesen tehát csak ebben a faluban 878 magyart sirat az utókor, és a történelmünk.
Matuska Márton Az elhallgatott razzia – Újvidéki vérengzés (1944/45) (2015) című könyvében kiemelte: Újvidéken, 1944. október 30-án – mindössze egy héttel a partizánok bevonulását követően az új hatalom hirdetményben tette közzé: „A Bácskai és Baranyai Katonai Körzet Hadbírósága az 1944. október 29-én hozott ítéletével halálra ítélt 250 magyar nemzetiségű háborús bűnöst, akik a megszállás 3 évében részt vettek a megszállókkal Bácska és Baranya területén a szerb és más szláv lakosság terrorizálásában és mészárlásában. A halálos ítélet golyó által lett végrehajtva.” Majd hozzátette a titói erőszak legitimitását jelző „Halál a fasizmusra – szabadság a népnek!” – bajtársi üdvözletet. Előjátéka volt ez annak a közel fél évig tartó rettenetes terrornak, az „elhallgatott razziának”, amelynek következményeit máig nem heverte ki a délvidéki magyarság. Pedig a túlélők emlékezetében életük végéig élt, ma is él az iszonyat és a rettenet. A kivégzésekről Takács Béla naplójában olvasható a bejegyzés: „A kerítésen kívül szerbek követelték, hogy végezzenek ki bennünket. »Ubijte ih! Bacite ih u Dunav.« (Öljétek meg őket! Dobjátok őket a Dunába!) Végül a hideg, szeles térről betereltek bennünket az épületekbe. Miután a kamionok elmentek a kiválogatott emberekkel, gépfegyverropogás hallatszott, erős sortűz a Horgász-sziget felől. Az volt a nézetünk, hogy oda vitték emezeket, és ott lelőtték őket, a kettes szoba mintegy kétszázötven kiválogatott emberét.” Újvidéken tehát nem csak egy razzia volt, nem csak az a bizonyos, a magyar hadsereg és csendőrség által elkövetett „42-es”, de razzia volt az is, amellyel 1944 októberétől kezdődően a partizánok oly kegyetlenül megtorolták a két és fél évvel korábbi eseményeket. Az 1944-es népirtással a partizánok szinte legitimálták a jugoszláv kommunista „néphatalmat”, lefektették a titoizmus alapjait. Volt, létezett tehát egy másik razzia is, az a rettenetes „44-es” megtorlás, amelynek részleteit csak a napjainkban tárja fel a történeti kutatás.
Halottainkat ma már történelmi városaink, falvaink és településeink temetőiben temetjük el, hogy nyugalmukat közösségünk történelmi emlékezetében is végre megleljék. Újjászületése ez a délvidéki magyarságnak – szellemi hazatalálásunk nagy pillanata.
Nyitókép: Ótos András felvétele
