Sok éve már annak, hogy nagy kedvvel gyűjtögetem azokat a szavakat és kifejezéseket, amelyeket gyerekkori emlékeimben őrzök, amelyek végigkísértek későbbi, fél évszázados utamon.
Treczkó Pali bácsi – az első óbecsei borbély, aki a hajamat vágta, miközben én eget rengetően bömböltem. Egy későbbi borbélyra, Brecska Karcsi bácsira viszont már élénken emlékszem – kisiskolás koromban szemben lakott az iskolával, s ha vége volt a tanításnak, kiállott a kapuba, és figyelte az előtte elvonuló gyerekeket. S ha hosszú hajat látott, elkiáltotta magát: gyere csak, te kis bitlisz! És már vitte is a borbélyműhelybe, letarolni a bozontos üstököt. Akit megnyírt, az tudta, hogy másnap tisztázni kell a költségeket is.
Simon András és Boris – András bácsi és Boris néni, két végtelenül kedves és szelíd idős ember. András bácsi ősz bajuszú, fekete férfiruhába öltözött, fekete kalapos idős ember volt, kinézésre olyan paraszt, amilyen a legszebb néprajzi fényképekről mosolyog ránk. Ha mosolygott, két oldalon kivillantak aranyfogai. Ő faragta nekem az első „madzagon tornászó” Jancsi-bohócot, és ő tanított volna kukoricát vetni a galamboknak úgy, hogy azok ne rebbenjenek szét – de ez nekem akkor 4-5 évesen nem sikerült. Boris néni is a megszokott parasztasszonyi öltözetben járt, fején az elmaradhatatlan fekete kendővel, elébe kötve pedig a mindig tiszta és takaros köténnyel. Könnyű volt nekik, hallottam később, felnőtt koromban, ha kedves alakjukat felidéztem, kulákok voltak! Lehet, de amikor én megismertem őket, egy roppant takaros kicsi, fehérre meszelt, saroki parasztházban laktak az Alsóvárosban.
Sági bácsi – A hatalmas mozdonyvezető Ilka néni férje volt. Ott laktak a vásártérre néző házsoron, házuk elé takaros kispad volt ácsolva, s a két öreg naphosszat üldögélt rajta. Mindig együtt láttam őket, a hatalmas termetű mozdonyvezetőt, és az áldott jószívű parasztasszonyt. Egyikük kezében kissöprű volt, vigyázó szemüket a gyepen legelésző kislibákon pihentették. A két öreg alakja maga volt a megtestesült békesség. Fehérre meszelt, takaros házukat maguk építették, Sági bácsi, miután leszállt a mozdonyról, elment kamillát szedni, hogy annak árával is a maguk boldogulását segítsék. Azután már csak Ilka néni üldögélt a padon, és én leszállva a szabadkai buszról, szándékosan fordultam a vásártér felé, hogy néhány percre mellé ülve meghallgassam a falu legújabb híreit. A békésen legelésző kislibák felett ilyenkor elsuhant a hatalmas termetű mozdonyvezető, Sági bácsi szelíd mosolya is.
Kovács Feri bácsi – a halhatatlan Lotyó Feri, aki dörgedelmes és a végtelenségig cirkalmazott káromkodásairól volt híres. Ő volt az ismerősi körben a mindenes: ha kellett, házat épített, ha kellett kutat ásott, de ő hozta nyáron a befőzésre szánt paradicsomot, a meggyet és a barackot, ősszel pedig a kórésöprűt.
Hatalmas alakja, ha megjelent az ajtóban, elsötétült tőle a konyha.
Fischer Tera – Bori nagynéném barátnője, akitől az Alsóváros asszonynépe sárga színű ponyvaregényeket kölcsönzött, és mert vénkisasszonyként időmilliomos volt, hát elvitték hozzá szemfelszedésre a sérült nejlonharisnyát. Ma is az orromban érzem a háza elejét beborító mályva illatát.
Orosz Sándor bácsi – Alekszandar Baszilkovics a Mikulásra emlékeztető, csupaszív öregember, aki az első világháborúból maradt Óbecsén, megnősült, három gyereke született – Fischer Tera a lánya volt, mellette Kató és Sándor. Családja később megtagadta, fia vette magához. Utoljára betegágyánál látogattam meg, mindig derűsen csillogó szeme ekkor már fényét veszítette. Sokat küzdött ez az ember az élettel. Magyarul csak törve beszélt: Van kemince malac víz? – kérdezte, ami annyit jelentett: van-e a kemencében a malacoknak meleg víz? Élénken él az emlékezetemben, amikor még a térdén lovagoltam. Ha rá gondolok, érzem az orromban a gúnya illatát. Téli hajnalokon ott ült nagyanyám konyhaasztalánál és forró teát ivott, amelyhez ugyanannyi pálinkát öntött – és egy marék őrölt borsot szórt a tetejére, hogy húzósabb legyen. Utána indult havat söpörni. A kórésöprűt úgy kötötte, hogy a konyha gerendájára felakasztotta a nadrágszíjat és a lelógó végénél kezdve lassan fölcsavarta az összefogott kóréköteget, majd erősen összekötötte manillával. Ma is látom, amint a háza küszöbén ülve, markából ette a lemorzsolt főtt kukoricát. Sándor bácsi volt a világ legjámborabb orosza – bár valami azt súgja, hogy voltaképpen ukrán nemzetiségű volt.
Ádám néni – (Erzsébet asszony), akihez hét éves koromtól néhány éven át német órára jártam. Talán az elüldözött svábok azon kevesének egyike, aki túlélte a rettenetes pusztítást. Ha véletlenül az utcán találkoztunk, kizárólag csak németül beszélhettünk – és én erre roppant büszke voltam.
Lénárt Guszti bácsi – a családunk ismerőse, gyermekkorom kereskedője. Alsóvárosi boltja volt a Lénárt-bót, ahol az olajos padló szaga elvegyült a fűszerek illatával. A mennyezetről bicikligumi, ostornyél és oldalnyi szalonna lógott alá, a sarokban ott állt a pirosra festett mákdaráló, lábainak támasztva az 50 kilós cukros zsákok sora, amelyből a kristálycukrot zacskóba mérte a boltos. Ha szöget kértek, kettészakított egy újságot, sodort egyet rajta és tölcsér alakú zacskót formált, majd abba rakta a fölmarkolt szeget. Étolajat a hozott edénybe a hordóból eresztett, a festéket és a meszet pedig titokzatos fiókokból tenyérnyi pléhlapátkákkal kotorta elő. Egyszóval: szatócsüzlet volt a Lénárt-bót a javából. Ha vásárolni mentem hozzá, ráadásként rendre a kezembe nyomott egy szem Tosca-cukorkát.
Győri bácsi – Gyerekkoromban tőle kaptam a legtöbb puffot, ami nálunk a családban a fenékre csapást jelentette. Napokkal Győri [János] bácsiék érkezése előtt, a húgommal, Zsuzsával együtt lázban égtünk, nem tudtunk elaludni az izgalomtól. A zentai vendégek érkezése mindig esemény volt, különös ceremónia kísérte. Az idős, már nyugalmazott ügyvéd (Jókainál még prókátor), a feleségével, Tera nenával igen előkelő módon, a vasútállomásról fiákeren érkezett, s mi már a kapuban vártuk őket. Miután csika Stevónak, a fiákeresnek fizetett, megigazította a vállán a kabátot, lehajolt hozzánk, gyengéden és szeretettel a fenekünkre csapott – átadta a puffot, az első és legfontosabb ajándékot. Biztosan megérdemeltétek, mondhatta valamikor, az idők kezdetén, az első puff megszületésekor, úgyhogy mi nem is igazán tiltakoztunk ellene. Nem tiltakoztunk, már azért sem, mert utána csakhamar előkerült a poggyászból a meséskönyv, az édesség – emlékeszem, egyszer egy vesszőből font gyermekszéket is kaptam –, majd a legvégén előkerült a nagy fekete bugyellárisból a ropogós, piros százas, ami a puffal mindig együtt járt.
Nyitókép: Mák Ferenc felvétele
