A 175 évvel ezelőtt, 1849. november 28-án Ercsiben született Gozsdu Elek, a XIX. századi irodalmunk egyik legszínesebb egyénisége, regényeiben, elbeszéléseiben és színműveiben a maga tapasztalatai alapján mutatta meg a kor emberének valóságát. „Tervtelen, céltalan élet volt ez, egyik napról a másikra” – írta az 1882-ben megjelent Köd című regényében, miközben elbeszéléseiben megjelenik a lelkesen törekvő, az életét építő ember is. Bernád Ágoston a Köd 1975-ös Kriterion kiadásához írt Gozsdu Elek című tanulmányában kiemelte: „Gozsdu hősei nem tartoztak azok közé, akik az örök kielégületlenségben találtak volna kielégülést. Nem voltak »csinált« szenvedők, nem voltak mímelt mártírok.” Az író érzékeny, gátlásokkal küszködő lelkével fokozottan érezte a „kívülmaradás” átkát, a vidékiség igaztalanul rásütött bélyegét. Éhezte a „résztvevés”, a „beleszólás” izgalmát, szomjazta a siker mámorát. Vajda Jánoshoz, Tolnai Lajoshoz, Petelei Istvánhoz, Reviczky Gyulához és Justh Zsigmondhoz hasonlóan ő is úgy érezte, egyike volt a „kívülmaradottaknak”, az „elfeledetteknek”.
Herceg János Irodalmi társaság a régi Bácskában című, a Délvidék XIX. századi fejezetéről szóló tanulmányában a közösségi sorsvállalás kérdése kapcsán szóvá tette, hogy az íróink többsége ugyan itt élt a Bácskában (és a Bánságban), de annak társadalmi feladatait nem vállalták, „sorskérdéseit nem vették észre, színeit, hangulatait nem látták, nem érezték; tájai karakteréről nem vettek tudomást. Úgy éltek itt, mint egy gazdag gyarmaton. Számukra ez a föld tér volt, csak horizontálisan látták, mélységeire és magasságaira már nem voltak kíváncsiak.” A kérdés ennél valójában sokkal összetettebb, hiszen sokan voltak, akik Magyarország más tájairól jöttek a mi vidékünkre, és Iványi Istvánhoz hasonló módon nálunk teremtettek páratlanul gazdag életművet; voltak, akik a tankönyvíró Románecz Mihályhoz, a történetíró Kiss Lajoshoz, az irodalomtörténész Sziklay Ferenchez, és a néprajzos Herrmann Antalhoz hasonlóan tanári feladatokkal érkeztek a mi vidékünkre, hogy azután a színeitől, lelkiségétől elbűvölve egy életen át az itt szerzett benyomásokat őrizzék a lelkükben; s akadtak olyanok is, akik Margalits Edéhez hasonlóan, valóban a fővárosban futották be a tudósi pályájukat; ismét mások a nagyvárosi élet lélekölő valóságából menekülve – Trischler Károllyal együtt hirdetve: „ne menjen a nagyvilágba, akinek lelke van” felkiáltással – tértek vissza a szülőföldjükre, még akkor is, ha Vértesi Károlyhoz hasonlóan ünnepeltjei voltak a nagyváros olvasó közönségének. Aki innen elment, az rendre magával vitte a szülőföld emlékezetét, aki idejött, az különös szenzibilitással építette föl magában a délvidék szellemi arculatát, aki pedig befogadta a vidék egyediségét, színét és hangulatát, az Fináczy Ernőhöz hasonlóan, egy életen át az itt szerzett élményekre emlékezett. Nem feltétlenül igaz tehát, hogy a hosszabb-rövidebb időre távozó írók veszteségei a Délvidéknek, inkább arról lehet szó, hogy egy-egy ifjú alkotó a megméretésre vágyva, szerencsét próbált a fővárosban is.
Alexa Károlynak lehet igaza, aki Gozsdu Elek Köd (1969) című regényének megjelenése kapcsán így fogalmazott: „színészek, zenei és színházi emberek, piktorok és persze írók bukkannak elő az ország legkülönbözőbb tájairól, hogy befussanak, hogy karriert »csináljanak«, hogy megvalósíthassák álmaikat”. Igaz, csak keveseknek sikerült, a nagy tülekedésben sokan elbuktak, ők azután keserű tapasztalatok birtokában a vidéki városok hivatalaiban, lapszerkesztőségeiben vagy iskoláinak katedráján leltek menedékre; így lett Gozsdu Elek is fehértemplomi, zombori, végül temesvári ügyész.
Gozsdu írásaiban végigvonul a hervadó külső táj és a komor, homályos és ködbe burkolódzó belső világ egymást formáló kettőssége. „Egy negyedóra múlva sötét volt az egész kastély. Vajon betért-e a kastély lakóihoz a hímes képeket szövő álom, az édes nyugalom tündére lefogta-e gyöngéden pilláikat? Zűrzavaros, szürke köd borult a hálószobákban; eltévedtek benne mind a hárman, vergődtek a sötét ködben, amelyben a lélek kifárad, a test kimerül, és – nem volt pihenésük” – írta Gozsdu Köd című regénye lapjain, majd így folytatta: „Iván kinyitotta az ablakokat, és belebámult a csillagos égbe. Forró homlokának jólesett az üde levegő – de mégsem hozta meg neki a nyugalmat, mert ott ült, ott gubbaszkodott a kastély minden szobájában a lelket ölő köd, és akik eltévedtek benne, azoknak nem volt pihenésük!”
A bánáti ihletésű Egy falusi mizantróp (1884) című elbeszélésében hasonlóan komor a táj: „A novemberi köd nehéz foszlányokban lapult a fénylő sárra. Az Arankának csak itt-ott látszott sásos, nádas dereka. Az eleven ér néma volt. […] A szürke égbolt óriási íve, mintha le akarna szakadni – mozgó, szennyes felhői alig lógnak, szinte omladoznak. A néma dermedtség a földön, az egyhangú, fájó zene a szél szárnyain, az a hang nélkül való mozgás a felhők között a pusztulás, a halál sejtelmét keltik az emberben.” A világ, amelyet Gozsdu írásaiban megmutat nekünk, egy nagy csatatér, melyen a küzdelem már lezajlott, most az áldozatok vetnek számot a vereségükkel. Szeretnének nagynak, diadalmasnak látszani, de sápadt kis vesztesek ők valamennyien: az Országúton, az Egy falusi mizantróp hősei, és társaik valamennyien.
Nem lehetett azonban olyan gyászos, temetői hangulatú a Fehértemplom körüli Néra-parti világ, ha színeivel és illatával a századfordulón még Gozsdu Eleket is képes volt elvarázsolni. „Én szeretem Fehértemplomot – írta 1912. június 21-én kelt levelében Weisz Annának –; a hársfák elvirágoztak, de megmaradtak a kéklő Lokva nyájas hegyei, és megmaradtak a fehértemplomi gazdag virágok. Ha ezt a tájképet látom, mindig eszembe jutnak a toszkánai vidékek. Tegnap estefelé kisétáltam a Néra patakhoz, és a szemem a fiesolei templom keresztjét kereste” – olvassuk a Kertünk Istennel határos – Gozsdu Elek és Weisz Anna levelezése 1906–1915 (2001) című, a virágzó lélek pompáját is bemutató kötetében.
Gozsdu Elek életműve a modern magyar próza forrásvidékén mutatta meg komor mélységeit, pompás színeit, értékeit. Jóllehet íróként talán nem kapta meg az élettől, az írói hivatástól, amit óhajtott, amire jogosultnak érezte magát. Novellája hősével együtt elmondhatta: „Különb embernek születtem, mint a viszonyok, melyek közé a véletlen helyezett.” Szomorú kor hajnalán, 1919. május 26-án halt meg Temesváron – már nem volt tanúja az igazán ködös Magyarországnak.
Nyitókép: Gozsdu Elek (Forrás: OSZK gyűjteménye)
