„Élni egy eszméért; őrültség!”

A mennybe vágytam – visszavertek;
Most ím, nem kellek a pokolnak:
„Égj el saját lángod tüzében”!
Menny és pokol kacagva szólnak.
(Zilahy Károly: Hajótört) 

A 175 évvel ezelőtt, 1849. november 28-án született Gozsdu Elek, a XIX. századi irodalmunk egyik legszínesebb egyénisége. Alakja, írói életműve Köd (1882) című regénye kapcsán vonult be a magyar irodalomtörténetbe, Gozsdu és pályatársai – Arany László, Asbóth János, Toldy István, Beöthy Zsolt, Tolnai Lajos nemzedéke – a lelküket-kedélyüket elborító szürke homállyal vívott küzdelmük révén váltak koruk jellegzetes hőseivé.

Igaza volt Németh Lászlónak, amikor azt állította: a magyar társadalom 1850–1880 között egy egész évszázadot öregedett. Megvalósította ugyan Széchenyi művét, de megtagadta Széchenyi szellemét. „Ez alatt a harminc év alatt bebizonyosodott – írta –, hogy az a liberális polgári demokrácia, az a liberális nemzeti állam, amely a nyugati polgári demokráciákhoz közelíthette volna Magyarországot, s amelyben Széchenyi, Eötvös, Kemény, a Deák-párt írói elitje hitt – illúzió.” Az 1867-ben megtörtént kiegyezéssel a gazdag középbirtokosság jutott hatalomra, a régi arisztokrácia nagyobb része, negyvennyolcas nosztalgiákkal, „duzzogva” vonult ellenzékbe. A kiegyezést tető alá hozó Deák-párt mindinkább elszigetelődött.

Bernád Ágoston írta Gozsdu Elek (1975) című tanulmányában: 1861-ben a középbirtokosság elindult a hatalom felé, 1875-ben végre megszerezte azt: kezébe került az államigazgatás. „A parlamentben és a minisztériumokban, a megyeházán és a hadseregben, a bankokban, az állami hivatalokban ők ültek, ők igazgattak. […] A magyar dzsentri születésének az évei ezek, a dzsentrié, amelynek szokásai, életformája hosszú évtizedekig meghatározta »egy magyar úr« életforma- és ízléseszményét.”

Gozsdu Elek nemzedéke, a nyolcvanas évek „kitaszított értelmisége” érezte, hogy hatalmas ellentmondások feszítik az egész társadalmi-politikai struktúrát. Ibseni problémáik voltak – írta Bernád Ágoston –: sejtették a hazugságot, érezték az eszmények devalválódását, az értékek hamisságát, a látszat és a lényeg megtévesztő egymásba-tűnését. Németh G. Béla meglátása szerint a kor jeles íróit nyomasztotta a valóság, a társadalmi életet nem értették, ezért az individuum felé fordultak, az egyén szerencsétlenségének okát vagy az egyén élettani-lélektani alkatában, vagy a lét egyetemes sajátságaiban keresték.

Találóan fogalmazta meg Rónay György Petőfi és Ady között (1849–1899) (1981) című tanulmányában: az új nemzedék számára a haza nem éberen óvandó öröklött kincs, hanem szűkös adottság volt. A középosztállyá lett nemesség átlagkultúrája kimerült „bizonyos formális jogi műveltségben”, miközben a kereső-jövedelmező, kihívást jelentő szabad pályákat mélységesen lenézte. „Felnövő nemzedékei elé a passzív rezisztencia nem tudott olyan vonzó, új nemzeti, művelődési eszményeket tűzni, amelyek e hagyományos, a magyar természethez, észjáráshoz egyedül illőnek és méltónak vélt jogászkodástól eltántoríthatták volna. A várakozás politikája, ahogyan azt a nemesség nagy többsége értelmezte, sorsuk jobbrafordulását mindenestül önerejükön kívülre helyezte” – írta kiváló tanulmányában Rónay György. Hozzátette: ez az illuzionizmus azután megbénított minden tetterőt, minden cselekvési szándékot, meddőségre kárhoztatott minden bontakozó becsvágyat, generációkat tékozolt el. „Mély szervi betegség tünetei jellemzik e kiegyezés utáni évtizedeket: fogalmak elhomályosulása, eszmék frázisokká torzulása, tartalmukat vesztett formák, félreértett hagyományok, félreismert valóság.” Kimerült családok sarjai, megcsömörlött főurak, túlfinomult lelkű, meghasonlott művészek keresték a boldogulás útját, miközben az önmegmutatás elveszítette méltóságát. Ahogyan a már idézett Bernád Ágoston megfogalmazta: a tunya életmód elhatalmasodott belső mérgeinek maró-romboló munkája pusztította a cselekvési szándékot. „A legátfogóbb életérzés a szorongás volt.” Gozsdu Elek hőseit is az egyéni-közösségi kilátástalanság szorongatja, a biztató perspektíva teljes hiánya gyötri a lelküket, a „kívülmaradottak”, a társadalmi-egyéni legyőzöttek sikertelenség-élménye. Gozsdu hősei közt igen sok a felesleges, gyenge, meg nem értett ember, akik a világgal szemben alul maradtak, ezért hatalmasodik el lelkükben a vereség-élmény.

Alexa Károly Százéves üzenet – Gozsdu Elekről, az íróról és a levélíróról című tanulmányában így fogalmazott: Gozsdut ugyanazok a kérdések foglalkoztatják, amelyek a kortársait, s általában a magyarországi intelligenciát, legyenek azok a művészetek vagy a tudományok művelői, legyenek közgazdák vagy politikusok. „Mit kell tenni »magával«, és mit tehet »magával« ez a szabad és mind gazdagabb ország, ahol a polgárosodás kiteljesedésével együtt mind érezhetőbbek a feszültségek a szociális szerkezetben és a geopolitikai kényszerből fejlő eseményekben. A romantikus idők és függetlenségi küzdelmek össznemzeti mámora végérvényesen a múlté, a kor szikár kérdéseket tesz föl, nem törődik az ideákkal, mindet a »pozitív tények« jegyében óhajt megoldani.”

Rozgonyi Dolfi magába roskadtan bámult ki kastélya ablakán. „Ködös őszre borult már az idő, a kartali park hársfáin már csak itt-ott pirult, sárgult néhány levél, előbb egyenként, azután nyalábonként tépte le őket barátiatlan hideg ujjaival az ősz. Nesztelen, csendes temetés volt a bükkösben, nesztelen, csendes temetés a parkban, nesztelen csendes haldoklás a kastély egyik földszinti szobájában. […] A sűrű köd, mint valami óriás polip, rátapasztotta alaktalan testét a kastély fényes ablakaira, mintha kíváncsian bele akart volna nézni a szobákba, rá akart volna lehelni az emberekre, hogy elrejtse őket, mintha érezte, tudta volna, hogy mindenki, aki abban a kastélyban lakik, egyedül szeretne lenni, láthatatlan akarna lenni, hogy a másikkal ne találkozhassék. – Nagy köd van odakinn! Hideg… a köd… az öl meg engem! […] Körültekintett a szobában, szeme rámeredt az ablakra, mintha a rá nehezedő ködben keresne valamit. Sűrű köd nehezedett a kastélyra, és azok közül, akik eltévedtek benne.”

Gozsdu Elek kitűnő elbeszéléseiben és a magyar nemesi középosztály hanyatlástörténetének irodalmát gazdagító Köd című regényében a maga teljes tragikumában jelenik meg a XIX. század végének nemzeti tragédiája. „Tervtelen, céltalan élet volt ez, egyik napról a másikra” – foglalható össze a regény lényege.