A kommunista Jugoszlávia politikai vezetése a befolyásolás-gyakorlás eszközének tekintette a sajtót, és egyetlen célja volt vele: a nép meggyőzése, átnevelése – a rendszer szolgálatába kényszerítése. Ehhez arra volt szükség, hogy a közösségi tudat alakítását teljes mértékben a befolyásuk alá kényszerítsék. A magyar kisebbség tagjainak nemzeti elkötelezettségét, magyarságtudatának legapróbb részletét is úgy kellett lerombolni és szétverni, hogy a kisemmizettek boldog megelégedéssel nyúljanak a cserébe fölkínált „jugoszlávság” megcsillogtatott bizsuja felé. Magyar alattvalóikban mélységes-mély bűntudatot kellett ébreszteni, hogy az áldozatok a megalázottság kínjaitól terhelten a délszláv népek testvéri szeretetében leljenek oltalomra, biztosnak tűnő menedékre. S ebben Tito vezéri alakja és a partizánháború hazug messianizmusa meghatározó, hovatovább döntő szerepet játszott. A kisebbségek nemzetiségi kérdése a szabad nyelvhasználat jogára korlátozódott, az anyaországhoz való akár kulturális, akár történelmi, akár politikai kapcsolat – ami esetleg veszélyeztethette volna a jugoszláv azonosulást – szükségtelenné vált. A Tito-kultusz a partizán-mozgalom népfelszabadító hatalmának felsőbbrendűségét és a kommunista identitásra való nevelés kizárólagosságát jelentette.
Gruber Enikő A délvidéki-vajdasági magyarság identitásának története a Pionírújság szövegei alapján (2017) című doktori értekezésében rámutatott: Jugoszláviában a második világháborút követő évtizedekben – a szocialista országok irodalmához hasonlóan – a marxizmus-leninizmus eszméjével átitatott szocialista realizmus stílusa volt az elvárt és elfogadott. A szerző pontos meghatározása szerint „a szocialista irodalom képviselői sokkal inkább egyfajta helyzettudósítók voltak, akiknek a társadalmi harc szolgálata volt a fontos, minthogy művészileg maradandót alkossanak. Célként az új társadalmi tudat kialakítása lebegett előttük, melynek érdekében minden eszközt megragadtak.” Az irodalom és a művészetek a politikai rendszer szolgálatába szegődtek, s ez az alávetettség igen alacsony színvonalú irodalmat eredményezett. Megszűnt a művek belső intimitása, egy-egy vers vagy regény korabeli sikere plakát-jellegének harsányságától függött. A Pionírújságban Gál László, Bogdánfi Sándor, Thurzó Lajos és Fehér Ferenc írásai jelentek meg a leggyakrabban, az ő munkásságuk jelentette a gyermekek számára a vajdasági magyar irodalmat. Közöttük ott olvasható fölháborító nyerseségével Gál László Pionírköszöntés a kongresszusra című verse: „Hősök pártja Pártunk, / Hatalom… / Szíved szóljon-szálljon / Szabadon. / Ez a Párt vívta ki / Hazádat; / Szeresd, mint anyádat, / Apádat! (…) Magyar nyelven tanulsz? / Ő tette! / Titonak adj hálát / Érette. (…) A kongresszusnak meg / Adjátok át: / Negyvenezer magyar / Kis pionír kíván / Jó munkát!” Ilyen dallal, verssel, rajzzal, vagy kiszínezett partizántörténettel kellett hétről hétre ellátni a vajdasági magyar lapok olvasóit, s a szerkesztőségek a feladatukat mindenkor maradéktalanul teljesítették. A kései visszatekintő számára megdöbbentő, hány és hány nemzedék nőtt fel, vált felnőtté a totalitárius rendszer szellemi befolyásoltságnak ebben a fertőzött valóságában. 1991-ben Tito halála után tizenegy évvel, a szövetségi állam széthullását eredményező véres polgárháború küszöbén Jugoszláviában még mindig 700.403-an vallották magukat jugoszlávnak, egyharmaduk – 168.839 fő – a Vajdaságban élt.
Kalapis Zoltán – aki 1973–1975 között volt a Magyar Szó főszerkesztője – napilapunk 50 éves jubileuma alkalmából írt A Magyar Szó fél évszázada – Adalékok a jugoszláviai magyar napilap történetéhez (1994) című munkájában hangsúlyozta: a királyi és a titói Jugoszlávia között a kisebbségi kérdés, a magyarság helyzetét illetően ugyan lényeges különbség volt, de a sorskérdéseket illetően nagyfokú, szinte törvényszerűnek mondható egyezés volt kimutatható.
Kalapis Zoltán meglátása szerint a lapban története „fél évszázada alatt” – a szocializmus, az egypártrendszerű parancsuralom korában – több-kevesebb intenzitással, néha láthatóan, legtöbbször azonban suba alatt, két áramlat, két felfogás viaskodott egymással: a „hivatalos vonal, a pártban is erősen ható dogmatikus szárny, az erőszakos, ellentmondást nem tűrő, az öncenzúrát messzemenően alkalmazó szemlélet, az osztályharc kemény, megszállott képviselői és a liberálisok, a demokrácia felé hajlók, az olvasóközpontúság, a szabadabb fogalmazás, a népi szolgálat hívei között”. Ha a társadalomban, illetve a pártban eluralkodtak a visszahúzó, konzervatív és dogmatikus erők, akkor ezek a szerkesztőségben is szárnyra kaptak, ha viszont liberális, reformos, demokratikusabb szelek kezdtek fújdogálni, akkor ezeknek szerkesztőségi hívei is „szabadabban kezdtek lélegezni”.
A lapot felügyelő honvédelmi bizottság korabeli megállapítása szerint a szerkesztőség asztalán halmozódtak a közöletlen kéziratok, „amelyek utalásaikkal lappangó nacionalizmust, polgári liberalizmust bújtattak, vagy korábban tárgyalt, értékelt és lezárt dolgokat igyekeztek elfogadhatatlan módon feleleveníteni, és a szocialista önigazgatási társadalom mércéitől és érdekeitől eltérően újraértékelni”. Kalapis Zoltán írásában kiemelte, az 1980-as évek elején az „Erdélyi-korszak” nagy károkat okozott a vajdasági magyar újságírásnak, de még neki sem, meg keretlegényeinek sem sikerült elnyomni, lehetetlenné tenni a szerkesztőségben mélyen gyökerező demokratikus jellegű, a népi szolgálat jegyében fogant vonulatokat. Az ő idejében, ha megtépázva is, de tovább bővültek az olyan újságírói életművek – elsősorban Németh István, Herceg János és Matuska Márton publicisztikája –, amelyek nélkül nehéz lenne megírni magyarságunk szellemtörténetét. A Magyar Szó életében fordulatot jelentett, amikor 1990. április 20-i számában közölte a VMDK tanácsának a Vajdasági és a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia elnökéhez intézett levelét, amelyben egy elfogulatlan bizottság létrehozását javasolta azzal a megbízatással, hogy derítsen fényt az 1941 és 1945 között, a Vajdaság területén lezajlott erőszakolt „demográfiai változások”, a partizán bosszúhadjáratok, tömegmészárlások, erőszakos elhurcolások, kitelepítések körülményeire és okaira. A továbbiakban ez alapjaiban határozta meg a Magyar Szó – és a délvidéki magyar újságírás – sorsát.
Aki tanúja vagy résztvevője volt a délvidéki magyar újságírás jugoszláviai történéseinek, az tudja igazán értékelni és megbecsülni a 80 éves Magyar Szó utóbbi három évtizedének nemzetépítő munkáját.
Nyitókép: Illusztráció – Forrás: Galéria Savaria
