Mostanában, hogy Európa újra a háborús uszítás földje lett, menekülési kísérletként egyre gyakrabban veszem a kezembe a magyar irodalom és történetírás klasszikusainak ma is ragyogó műveit, mert még a századok során elhalványultak-elfeledettek is tudnak a számomra föl-fölszikrázó csodát mutatni. E visszatekintésben az a szép, hogy klasszikus gondolkodóink utolérhetetlen bölcsessége a fegyelmező idő súlya alatt szinte törvénnyé nemesedett, megérett, mint az óbor a betemetett pincében. Szent István királyunk fiához, Imre herceghez intézett intelmei, Zrínyi Miklós nemzetét féltő gondolatai, Pázmány Péter történelmi helyzetértelmező bekezdései, Rákóczi Ferenc vallomásai vagy Széchenyi Istvánnak a nemzeti művelődést szorgalmazó kötetei mindig megnyitnak a szellemi horizonton olyan távlatokat, amelyek a napi feladataink súlyát és jelentőségét is újraméretezik. Berzsenyi és Kölcsey sorai felett már nincs kicsi és nagy gond; egyedül a közösségért tett szolgálat vállalása a döntő érv. És ez még csak nem is a „hass, alkoss, gyarapíts” okosságának a belátása, mindösszesen az értelmetlen kallódás kísértése előli menekülés.
Kölcsey 1826-ban – a reformkor hajnalán – papírra vetett Nemzeti hagyományok című számvetésében elsősorban vigasztalni és lelkesíteni próbál, alkalmasint komor jóslatot is mond fajtája fölött: „Nemzetek, valamint egyes emberek vannak másoknál lelkesebbek, s mennél lelkesebb valamely nemzet, annál több, annál merészebb próbákban fejti ki erejének értelmét. – Majd így folytatja: – A mely nemzet a hatalom és míveltség magas pontján áll, nagy dolgokat vihet ugyan véghez, de ezen nagy dolgok a historia teljes fényében látatván, természeteseknek lenni megismertetnek, s a maradékra a való piperétlen színében szállnak keresztül. A széles kiterjedésű míveltség korában az individuális nagyság tüneményei ritkábbak s kevésbé ragyogóak.” Vagyis: legyen szó akár az emberek közösségéről – a nemzetről –, akár az elhivatottságot vállaló egyénekről, a nagyság kihívását éreznie kell, mindenképpen föl kell nőni arra a szintre, ahol megszólítják őt a történelmi helyzetek. Nemzetnek – és nemzetrésznek – akár a hivatástudata lényegét felismerő egyénnek, birtokában kell lennie a saját történelmének, különben csak elszenvedője lehet a fölötte átvonuló időnek.
A magyarság múltjának és lelki lényegének ismerete teszi lehetővé, hogy a munkájával teremtő ember tekintete folyamatosan olyan nagy, állandó célokon és ideálokon nyugodjon, melyek függetlenek az egyes nemzedékek váltakozásától. A történeti tudatosság nyomán elmélyül a nemzeti érzés, ebben hatalmas szerepe van a magyar irodalomnak, a magyar művészetnek és a tudománynak. Irodalmunk a XIX. század közepén annak köszönhette pompás fölvirágzását, hogy a magyar népi hagyományokon, a nemzet szellemi erején épült fel.
Mályusz Elemér A magyar történettudomány című, 1942-ben megjelent könyvében közölt Politikai nemzet – népi nemzet című tanulmányában így fogalmazott: „Oly szellemi közösség ez a nemzet, amely egyesíti tagjainak, alkotóelemeinek a jövőre vonatkozó közös vágyait, törekvéseit, a jelent formáló elhatározásait és a múltból öröklött hagyományait.” A jeles történész szerint a nemzet az alkotó-teremtő egyének közössége. Bölcs üzenet volt ez a jövő nemzedékek számára is.
A történelmünkből tudjuk: a megtört léleknek szilárd eszményekre van szüksége. Zrínyi Miklós, Pázmány Péter, Berzsenyi Dániel, Kölcsey Ferenc, Vörösmarty Mihály és kiváló társaik műveiből megtanulhattuk: a kultúra elsősorban mint erkölcs, mint jellemformáló erő válik a nemzeti megújhodás alapjává. Az erkölcsi értékek mindenkor csak önmagukban érvényesek: népek és korok felett állók, attól volt oly pompázatos a XIX. század virágzó magyarsága, hogy meglelte erkölcsi lényegét, s ha Mohács népe újjá akar születni, először erkölcsében kell megújhodnia. Gróf Bethlen István gondolatait idézve Kornis Gyula Nemzeti megújhodás (1929) című munkájában kiemelte: akkor következik be a nemzet erkölcsi megújulása és fölemelkedése, ha az erények a magyar lélekben tipikussá válnak, mivel „minden népnek az az igazi fénykora, amikor a nemzeti erények egészen személytelenek, mert a nemzeti közösség minden tagjában egyenlő mértékben élnek, és ezúton az egész nemzet energiáit képesek hatványozni”. Kornis Gyula szerint a Trianon utáni Magyarország politikusainak tetteit a cselekvés, a határozott feladatvállalás, a bölcs munka, a megfontolt alkotás, a teremtő lendület együttes határozta meg, ezek voltak az „életfejlődés”, a „nemzeti evolúció” mozgató-fölemelő erői. A nemzeti megújulásért végzett munkához a kulcsot a történelemben látták, ahol meglelték a nemzet múltjának valódi értékeit. Klebelsberg Kunó számára a hanyatló történelmi korok szolgáltak tanulságul ahhoz, hogy kidolgozhatta az új nemzetnevelés, a sikeres nemzetpedagógia, az újmagyar embertípus alapvetését. „Azt látta, hogy magyar államférfiú mind a múltban, mind a jelenben csak fantasztikus szívóssággal, törhetetlen munkakedvvel tudott érdemlegeset alkotni.”
Az igazán progresszív ember örömét leli a tevékenységben, érzi, hogy az egyén nem pusztán önmagáért van, elsősorban a közösségért, a magát halhatatlannak akaró-remélő nemzetért munkálkodik; ezért egyéni erőit a közös célok alá tudja rendelni, s a nemzet kollektív akaraterejébe harmonikusan beleilleszteni. A nemzetéért cselekvő ember hazafisága hittel teli meggyőződés, igazi életformája a teremtés, az alkotás. Szellemi valóját a teremtésben, az alkotásában éli meg. A nemzetéért cselekvő ember mindenkor fölismeri, megérzi a nemzet szükségleteit, tudása és teremtő ereje megtalálja azt az alkalmas formát, amellyel nemzetének a javát szolgálhatja.
Európában ma nem létezik a nemzet fogalma, ideológiailag determinált közösségek állnak egymással szemben, és ha kell, fegyverrel és terrorral irtják a hagyományos közösségi értékeket. Ideológusait láthatóan iszonyat tölti el, ha a jelenlétükben nemzeti hagyományokról, morális örökségről és erkölcsi értékekről esik szó. A tisztesség, hűség, közösségi szolgálat, lelki-szellemi bölcsesség fogalmak helyébe az EU-s trendek, a fenntarthatóság, az egyéni jogok természet- és társadalom-felettisége, sérthetetlen mindenhatóságának eszméje-eszmeisége lépett. Európában az ideológiai defetizmus a társadalmi-politikai programok és cselekedetek meghatározója. Mindezek pedig beláthatatlan tragédiák felé sodorják a népeket.
Nyitókép: Végvári vitézek a XVII. századból (Forrás: Az OSZK gyűjteménye)
