Az 1867 utáni, az alkotmányos rend helyreállítását követő fél évszázad Magyarországon a polgári fejlődés korszaka volt. Az 1848. évi törvények fölszabadították a jobbágyságot, a nemességet pedig beemelték a hatalomba. Ezzel ugyan csak a törvényes alapjait teremtették meg a liberális államrend kiépítésének, hiszen a forradalom és szabadságharc bukása, és az azt követő abszolutizmus közel két évtizedének eseményei megfojtottak minden kibontakozási lehetőséget; az immár szabad, de továbbra is földnélküli parasztság zsellérsorba került, miközben a kis- és középnemeseknek semmilyen anyagi forrásuk nem volt birtokuk gazdaságos működtetéséhez. Működött azonban helyette a bécsi udvar hatalmi intézményrendszere, a maga érdekeinek megfelelően alakítva Magyarország gazdasági és kulturális életét egyaránt. Az 1860-as évek elején a Habsburg birodalom háborús vereségeinek kellett bekövetkezni, hogy az észszerű belátás alapján Ferenc József és miniszterei az Ausztria és Magyarország közötti viszony rendezése mellett döntsenek. Deák Ferenc és társai 1867-ben jutottak el a közös érdekek méltányos elismerése alapján jogilag is garantált, kettős államszövetség, a kiegyezésen alapuló Osztrák–Magyar Monarchia megalkotásának elfogadásáig, megteremtve ezzel a kisemmizett ország gazdasági fölemelkedésének lehetőségét is. A deáki kiegyezés Magyarországon utat nyitott a polgári fejlődés előtt.
A Bácskában és a Bánságban a helyreállított magyar közigazgatást követően alakultak meg azok a választott vármegyei és községi közhatalmi intézmények, amelyeknek hatáskörébe tartozott a gazdasági, a kereskedelmi és a kulturális élet megszervezése. 1867 után a közéletet szinte a semmiből kellett újjászervezni. Aki a Duna és a Tisza táján széttekintett, mindössze annyit láthatott: közel egy évszázada a törökbecsei kikötőből megrakott hajókon szállították a gabonát Bécs felé, amihez az 1790-es évektől kezdődően jelentősen hozzájárult a Kiss József által épített Ferenc-csatornán lebonyolított terményszállítási forgalom is. Ezzel nagyjából ki is merült vidékünk gazdasági és kereskedelmi élete. Az új, vármegyei vezetésnek első lépésként pénzintézeteket kellett létrehoznia, hogy a kis- és középbirtokok termékei számára piacot teremtsenek. Második lépésként a mezőgazdaságot kellett modernizálni, hogy a birtokok a piacokat megfelelő terményekkel lássák el. Ehhez viszont új szellemiségű, az érdekeit fölismerő, és szem előtt tartó, vállalkozói társadalomra volt szükség. Az új, immár európai igényű polgárság megteremtését – fölnevelését – azonban csak az iskolák átalakítása és újjászervezése révén lehetett elérni. A Bácska és a Bánság területén a mindenkori vallási és közoktatási minisztérium döntése alapján sorra alakultak a gimnáziumok, a kereskedelmi középiskolák és a polgári tanintézetek. Az akkor már közel 150 éves múltra visszatekintő szabadkai főgimnázium mellett, 1872-ben Zomborban és Újvidéken, 1876-ban Zentán, néhány évvel később, a katonai határőrvidék felszámolását követően, az 1870-es évek végén Pancsován, 1875-ben Fehértemplomban, 1877-ben pedig Nagykikindán is létrehozták a magyar tannyelvű főgimnáziumot, ahová a kultuszminisztérium a korszak legkiválóbb tudós tanárait helyezte ki oktatónak.
Az akkori gyakorlat szerint a vallási és közoktatási miniszter kinevezése alapján kijelölt katedra a történelmi Magyarország bármelyik szegletébe szólíthatta a pályakezdő pedagógust, ahol a szolgálat varázsa rendre magával ragadta az újonnan érkezőt. Eötvös József oktatási törvénye, az 1868. évi XXXVIII. t. c. egészen az 1920-as évekig irányadója volt az oktatói munkának. A törvényalkotó szerint a középiskola elsőrendű feladata az általános ismeretek nyújtása, és csak másodsorban a felsőfokú tanulmányokra történő felkészítés volt. Ennek megfelelően a tanár a maga szakterületének ismeretein túl az életben hasznos képesítésekkel látta el a reá bízott ifjú nemzedékeket. Így került Szabadkára Jámbor Pál után Iványi István a történelem, és Toncs Gusztáv az irodalom és a bölcselet tanára, Pancsovára Kiss Lajos a történelem és a földrajz, Románecz Mihály a magyar nyelv, az irodalomtörténet és a történelem, Tordai György a földrajz és a történelem, Vizoly Zakariás a német nyelv és irodalomtörténet, Wigand János a magyar és a német nyelv és az irodalomtörténet tanára mellett Fináczy Ernő bölcsésztudor, a görög és latin nyelv tanára, Nagykikindára Morvay Győző bölcseleti doktor a latin, a német nyelv, valamint a magyar nyelv és irodalom tanára, Fehértemplomba pedig Bászel Aurél, a görög és a latin nyelv, Vajda Károly a klasszika-filológia, Király Pál a magyar történelem, Téglás Gábor a régészet tanára mellett Sziklay Ferenc, kiváló író, a magyar irodalom tanára. Mellettük az újvidéki polgári iskola tanáraként Avar Gyula, a magyar nyelv és irodalom, valamint a történelem tanára volt meghatározó egyénisége a bácskai és a bánsági középiskoláknak. Közöttük elvétve akadtak olyanok, akik a Délvidék szülöttjeként a saját városukban oktathatták a tudományokra az ifjú nemzedékeket: Radics György előbb Szabadkán, majd Zomborban, Loósz István Szabadkán, a tanári pályáját Baján kezdő Margalits Ede, a szláv nyelvek, a latin, a történelem és a magyar irodalom tanára ugyancsak Zomborban, a bajai születésű Erődi Dániel pedig Nagykikindán kapott főgimnáziumi katedrát, velük egyidőben a szabadkai Frankl István közmegelégedésre tizenhét évig állt az újvidéki magyar főgimnázium élén.
Az életrajzi vallomások szerint a tudós tanárok többsége hazafias küldetésnek tekintette a végvidéki szolgálatot. Románecz Mihály Végbeli ének című költeményében hangsúlyozta: a távoli Felvidékről érkezett ugyan a Duna-tájra, de a középkori nagy csaták, és a háborúkat megidéző hősi énekek vidékén igazi otthonra lelt. „Szeretlek, oh én honom véghatára, / Szívem benned sok örömét lelte: / S népedért is ajkam kél imára: / – Szállja meg Szibinyáni lelke!” – írta a Pancsovára érkezésének évében, 1883-ban a helyi, Végvidék című lapban. Csernus Gerő fehértemplomi főgimnáziumi tanár pedig 1885. január 1-én a Fehértemplomi Lapok – Weißkirchner Blätter lapjain ugyan így búcsúzott az egyik áthelyezett tanártársától: „Örvendj tehát! Élted mi más, / Ha nem vidor, szép pitymalat? / S ifjú erővel párosult / Remény; szerény érzés alatt” – nem mulasztotta azonban el szóvá tenni, pályatársaival együtt milyen hasznos küldetésük volt a déli végeken, s a táj és lakói mily nagy mértékben töltötték ki az életüket.
Nyitókép: Zombori vármegyeháza (Fotó: Mák Ferenc archívumából)
