Első pillantásra feltűnik, hogy az 1870-es években a Bácskába és a Bánságba helyezett középiskolai tanárok között túlsúlyban voltak a görög és latin nyelv, valamint a klasszika-filológia tanárai. Ez elsősorban a kor középiskolai – azon belül a „gymnasiumi” – oktatási rendszer tartalmi lényegéből eredt, amelyben az ókori klasszikus alkotók (Homérosz, Szophoklész, Livius, Vergilius, Cicero és Horatius) és műveik megismerésének elsőrendű, mindent eldöntő szerep jutott. A Magyarországon újra „felpezsdült nemzeti szellem” a görög és a római szerzők műveiben lelte meg a modern erkölcsiségnek azokat a tartalmi üzeneteit, amelyek a polgári társadalom számára határozott világnézetű, a közösségért mindenkor tenni kész, harmonikus lelki tartalmakkal rendelkező, és a kultúra értékei iránt nyitott egyéniséget teremtett. Javorik János a Miért tanítjuk a klasszikus nyelveket? című tanulmányában kifejtette: nem maga a holt nyelv tudása fejleszti a gondolkodást, hanem az út és a mód, ahogyan a birtokába jutottunk. Meggyőződése volt, hogy a klasszikus kor alkotóinak írásban fennmaradt művei az emberi kultúra fejlődésének fontosabb emlékei, mint „az omladozó márványpaloták, a rozsdaette ércszobrok”. Így születtek a szabadkai Jámbor Pál Phaedrus (1875), Horatius (1876) és Vergilius (1878) műveinek fordítása és értelmezése mellett az antik korszak jeles ismerőinek munkái: a Fehértemplomban oktató Bászel Aurél Theokritos idyllei és a görög s római idyll (1880), Thukydides beszédei (1881), Horatius életbölcselete (1884) és Plátón jelentősége korunkra, nevezetesen az érettebb plátói ifjúságra nézve (1886), Irovics Tamás Plutarkhos mint moralista (1908), és Vajda Károly Marcus Aurelius (1889) című értekezése, és a Szabadkán tanárkodó Hornyánszky Gyula Thukydides és a sophistika (1892) című klasszikus eszmetörténeti tanulmánya. Kiss Endre pancsovai tanár Theocritus és a római irodalom aranykori lyrikusai (1886) című írása azért jelentős, mert benne – Pancsova város szülöttjeként – a Bánság első klasszika-filológusát tisztelhetjük.
Kármán Mór, Eötvös József kultúrpolitikai elképzelésének hű követője, az 1879-ben elfogadott, modern gimnáziumi oktatási program kidolgozója jelölte ki a klasszika-filológiából egyfelől a magyar történelem-, másfelől a magyar irodalom-oktatás felé vezető utat. Történetfilozófiájának lényege, hogy a különböző, egymást követő korokban született irodalmi alkotásoknak a jelenre érvényes erkölcsi tartalmuk van, amelyek döntő mértékben befolyásolják az újkori társadalmak életét. „Nem külső tényezők hatásában, hanem legelőbb is a lelki működés módjában, a szellemnek saját maga termékeiben, a nemzedékről nemzedékre szálló eszmékben véljük lelhetni a népek és egyének sorsa felett döntő hatalmat” – fogalmazta meg 1909-ben megjelent Pedagógiai dolgozatok című munkája első részében. A szellemi gyarapodás mellett, a lelki működés módjának kialakítása kétségtelenül a korszak legfőbb oktatáspolitikai célkitűzése volt. S ahogyan az egyre gyakorlatiasabbá váló társadalmi követelmények során fokozatosan háttérbe szorult az ókortudomány, a görög és római szerzők munkásságának jelentősége, úgy kerültek – a nemzeti önismeret igényeinek megfelelően – egyre hangsúlyosabban előtérbe a nemzeti történelem és a nemzeti irodalom oktatásának igénye. Így jutott el Kármán Mór annak hangsúlyozásához, hogy az ő korában éppen a nemzeti önismeret, a nemzeti kultúra adja az erkölcsi nevelés fő tartalmát, kiemelve: az etikai ideál a nemzeti kultúrából, a nemzeti történelemből bontandó ki. A (fő)gimnáziumokban nevelkedő, jövőbeli értelmiség már Homérosz, Tacitus és Vergilius művei mellett elsősorban magyar történelmi műveket és irodalmi alkotásokat olvasott. A magyar történeti és irodalmi múlt értékeinek föltárásában a két szabadkai tudós tanár, Toncs Gusztáv és Loósz István járt az élen, sorra születtek előbb a diákság, majd a széles közvélemény, s nem mellesleg a tudományos élet számára írt értekezéseik a kurucvilág költészetéről, Vörösmarty Zalán futásának értelmezéséről, Arany János eposzainak forrásairól. Toncs Gusztáv Zágoni Mikes Kelemen élete (1897) címmel írt monográfiát, tanulmányban foglalkozott Kisfaludy Sándor regéivel (1903), és Zrinyi Miklós Szigeti veszedelem (1906) című eposzával, ezzel egyidőben Szemelvények a magyar klasszikus iskola költőiből (1904) és Szemelvények a magyar epikusokból és történetírókból (1904) címmel pedig értelmező tanulmánnyal ellátott olvasókönyvet szerkesztett. Tanártársa, Loósz István Deák Ferenc emlékezete (1904) címmel írt monográfiát és Kölcsey Ferenc válogatott szónoki művei (1914) elé írt tanulmányt. Kettejük műhelyében születtek meg a bácskai magyar irodalomtörténet-írás remekei, melyekkel országos elismerést szereztek.
A klasszikus magyar irodalom alkotóinak széles tábora mellett 1914-ben Szabadkán jelent meg önálló kötetben Loósz István Ady Endre lírája tükrében című terjedelmes tanulmánya, amelyben már arra a kérdésre kereste a választ: vajon a maga korában Ady mennyiben folytatója a magyar irodalmi hagyományoknak, és minő újításokkal gazdagította a modern magyar irodalmat? Írásában a szabadkai irodalomtanár eljutott a filológiai alapokon nyugvó korszerű műértelmezés gyakorlatának alkalmazásáig, s fejtegetése eredményekén megállapította: Ady „szociális világfelfogásának gyökere voltaképpen a züllésnek indult birtokos magyar középosztály elégedetlenségének talajából ered. Ennek az osztálynak tehetetlensége és pusztulása fáj neki, amelyhez önmagát is odatartozónak tekinti.”
Ezzel – anélkül, hogy aktualizálta volna – egyszersmind a bácskai és a bánsági társadalmi valóság legégetőbb kérdéséig, a birtokos osztály hanyatlásának problémájáig jutott el. Előtte a pancsovai főgimnázium tanára Rencz János Vajda János költészete s a mai magyar líra (1897), és az újvidéki Avar Gyula Gárdonyi Géza és művei (1906) című tanulmányában foglalkozott kora irodalmi valóságának kérdéseivel. Avar Gyula így foglalta össze irodalmi élményét: Gárdonyi regényeiben és elbeszéléseiben a Magas-Tátra csúcsainak üdesége rejlik, amely friss erővel tölti el a lelkeket. Loósz István, Rencz János és Avar Gyula tanulmányaiból a maguk korának lehető legátfogóbb irodalomértelmezését – a társadalmi determinizmus és a lelki tartalmak összefüggésének fölvetését – leli meg az olvasó.
Nyitókép: Szabadkai főgimnázium (Fotó: Mák Ferenc archívumából)
