Különösen értékes fejezete íróink, költőink, újságíróink és tudós tanáraink munkásságának a magyar–szerb irodalmi kapcsolatok ápolása. Ebben a munkában (is) Radics György járt az élen, szabadkai évei után az általa Zomborban újra alapított Bácska című lapban sorra jelentek meg a szerb népköltészetről írt tanulmányai és ismertetői: Hunyadi János a szerb népköltészetben (1878), A szerb népköltészetről (1879), Rigómezei dalokból (Murat sultán levelet küld Lázár cárnak) (1880), és Hunyadi Mátyás a délszláv költészetben (1884). 1883-ban iskolai használatra önálló kötetben is megjelent A magyar történelem alakjai a délszláv költészetben című tanulmánya. Pályatársa, Dömötör Pál 1890-ben Budapesten a Méhner kiadónál megjelent lírai füzetének címét is versbe szedte: „A nemzetiségek, vagy horvát, oláh, tót, szerb és németség! / Legyen velünk áldás és békesség”. Lezárása volt ez a gondolat gazdag fordítói tevékenységének, melynek során kora szerb költészetének a legkiválóbb alkotásait – elsősorban Jovan Jovanović Zmaj és Branko Radičević verseit – ültette át magyarra, és tette közzé Őszi rózsák (1895) című kötetében. Példájukon fölbuzdulva Trencsény Károly a Jugovicsok anyja (1910) című szerb népéneket ültette át magyarra. Margalits Ede pedig – már a budapesti szláv tanszék tanáraként – a horvát Ivan Mažuranić Csengics Szmail Aga halála (1896) című „költői elbeszélésének” magyar tolmácsolásával ajándékozta meg az olvasóit. Az újvidéki Piukovich Sándor pedig A szerb népköltészet (1910) címmel adta ki értekezését.
A pancsovai főgimnázium tanára, Románecz Mihály Szerb nyelvtan, tekintettel a horvát nyelvre (1889) címmel tankönyvet állított össze a magyar állami közép- és polgári iskolák, valamint a hazai közönség számára. Tanárként megértő együttérzéssel figyelte szerb nyelvű diákjainak a magyar nyelv elsajátítására fordított igyekezetét, ezért döntött úgy, hogy használható tankönyvvel könnyíti meg a munkájukat. Példatárában a szerb hősi énekekből és Dositelj Obradović, Vuk Karadžić, Petar Petrović-Njegoš, Branko Radičević és Ivan Mažuranić műveiből vett részletekkel segítette a nyelvtan törvényeinek megértését. Egy évvel később azután a pancsovai magyar királyi állami főgimnázium értesítőjében közzétette A Szibinyáni-románczkör a szerb népköltészetben (1890) című tanulmányát. Ekkor készítette el a vallás- és közoktatásügyi minisztérium támogatásával az újvidéki Brancsits Blagoje és Derra György gör. kel. szerb főgimnáziumi tanár a Magyar–Szerb (1889) és a Szerb–Magyar szótárt (1894). A bevezető tanulmányban összefoglalt szempontok a szótárirodalom tudományának máig fontos részleteit tartalmazzák. Az Újvidék című hetilap 1889. március 24-i számában lelkesen üdvözölte a magyar–szerb szótár megjelenését. A cikk írója kiemelte: „a szerzők a nagybecsű munkával a szerb lexikographia terén rég észlelt hiányt enyésztettek el, s míg 3 évig folytatott munkásságuk egyfelől tudományos készültséggel párosult, alapos tanulmányra, az adatok gondos összegyűjtésére és lelkiismeretes feldolgozására vall a szótár ezen magyar része, másfelől az által emelkedik belső értékében, hogy a magyar nyelvnek, kivált újabb időkben tett történeti fejlődését és haladását mindvégig figyelemmel kíséri, értékeli, amellett pedig a magyar szólamokat, szólásmódokat is gondosan felöleli.” Hozzáfűzte: a szerzők előszavából kitűnik, a második szerb–magyar szótár anyaga is „össze van gyűjtve”, s nem sokára szintén sajtó alá kerül. (Magyar–szerb szótár jelent meg a napokban; Újvidék, 1889. március 24.)
Ekkoriban zajlott le vidékünkön az első magyar–szerb kapcsolattörténeti vita is. 1882-ben Pancsován a Braća Jovanovića kiadónál Skupljeni spisi Mihaila Vitkoviča címmel megjelent Vitkovics Mihály műveinek szerb gyűjteményes kiadása, melynek bevezető írása a pest-budai írót a szerb irodalom számára igyekezett kisajátítani. Piukovics Gábor, a Magyar Philologiai Társaság tagja Vitkovics Spomen Milice-je (1887) és Vitkovics mint szerb író (1889) című írásaiban tett kísérletet az író magyar és szerb irodalomban betöltött szerepének a tisztázására. Meglátása szerint Vitkovics a magyar felvilágosodás korának szerb származású, pesti írója volt. Ezekben az években – a vitától függetlenül – jelent meg Toncs Gusztáv Vitkovics Mihály élete és munkái (1884) című értekezése, Rádits Dusán pedig Vitkovics Mihály életrajza (1909) címmel Újvidéken jelentette meg tanulmányát. Néhány évvel később ugyanott Polit Vladiszlava Petőfi a szerbeknél (1912) címmel jelentette meg irodalomtörténeti jelentőségű értekezését.
Az újvidéki főgimnázium tanárai közül a bajai születésű Piukovich Sándor volt az, aki a városban töltött évei során írásaival, irodalmi ténykedésével, mindenekelőtt az 1910-ben megjelent A szerb népköltészet című munkájával figyelemre méltó emléket hagyott maga után. Feltételezhetően a gyermekkorában szerzett bajai emlékei tették őt fogékonnyá a szerb nép, és annak kultúrája iránt, amellett klasszika-filológiai ismeretei is vonzották őt a Balkán misztikus világa felé. A feltételezést erősíti egy, a dolgozatában elrejtett személyes vallomása is. „Vagy tíz évvel ezelőtt Szerbiában utazván Golubác községbe értem. Épp vásár volt, és igen örültem, hogy majd az itteni népszokásokkal meg fogok ismerkedni. Nagybátyám hajóskapitány volt és az éjjelt hajónkon, Golubác állomáson töltöttük. A falu ott van a Duna aljában, hegyen fekszik. Minden lárma tehát elhallatszik a kikötőben horgonyzó hajóra. Körülbelül 10 óra lehetett, midőn nyugovóra tértem, de megvallhatom, hogy reggel 4 óráig, amidőn a hajó tovább folytatta útját, nem élvezhettem az álomnak gyönyörűségét, mert valami monoton játék hallatszott a faluból egész éjjel egy négy taktusból álló melódia volt ez, amely a végtelenségig húzódott el. Amint később meghallottam, egy hegedűsből, egy fuvolásból és egy dobosból állott a hangversenyező társaság.” (A szerb népköltészet. Írta Dr. Piukovich Sándor főgimn. tanár; Újvidék – Hirschenhauser Benő könyvnyomdája, 1910. 31. p.) Felettébb romantikus történet: az ifjú Piukovich Sándor – talán húszéves sem volt akkor –, a bajai hajósokkal járta a Dunát, miközben magával ragadta őt az ősi népek epikus történetekben megörökített pompás balladavilága. Minden bizonnyal ez sarkallta őt a szerb népköltészetben történő elmélyülésre, és a tanulmánya megírására.
Nyitókép: Pancsova a XIX. század végén (Mák Ferenc archívumából)
