Kétszáz évvel ezelőtt, 1825. február 18-án született Jókai Mór, a magyar irodalom máig legnagyobb történetírója, nincs a történelmi Magyarországnak egyetlen olyan szeglete sem, amely ne jelent volna meg az író hatalmas életművében. Vereckétől Fiuméig, Pozsonytól Brassón át Orsováig, mindenütt megjelennek a magyar hősök, akik munkájukkal nemzetük jövőjét építtetik. Jókai Mór hőse az alkotó-teremtő ember, aki tisztában van a rá váró feladatokkal, aki megingathatatlan derűvel néz a jövőbe. Az író életműve nemzedékek számára ma is kimeríthetetlen erőforrás.
Jókai Mór 1872-ben megjelent Az arany ember című regénye történetének egy része a Kazán-szoros pompázatos, egyben félelmet keltő vidékén játszódik. Arrafelé már a rómaiak kasztrumokat építettek végig a Duna partján, később a várak romjai fölé a magyar oldalon Zsigmond király László várát emeltette, hogy legyen honnan szemmel tartani a déli parton lévő Galambóc várát, melyet 1391-ben Bajazed szultán elfoglalt. Ettől kezdve 300 éven át könyörtelen harc folyt a török és a magyar katonák között. A legfényesebb magyar diadalt 1428-ban Zsigmond király idejében aratták a török csapatok fölött, ezt a csatát énekelte meg Arany János Rozgonyiné című versében: „Galambócot a Dunáról / Ostromolni kezdik; / Folyamon is, szárazon is / Egyre törik, vesztik. / Elől, elől Rozgonyival / Kedves élet-párja, / Hiv szerelme, szép Cicelle, / Szentgyörgyi leánya.”
Széchenyi István hatalmas munkája, a Kazán-szoros hajózhatóvá tétele óriási vállalkozás volt, történt mindez akkoriban, amikor Ráma, Galambóc, Lászlóvára és Szendrő még eleven része volt a magyar történelemnek, amikor Rozgonyi Cecília és hős seregének páncélba öltözött vitézei napnyugta után még hazajártak az erődök lovagtermeinek félhomályába. A legendák korához tartozik egy mindennél titokzatosabb és misztikusabb történet: a Dunába veszett Ada-Kále szigetének szomorú históriája. Egy korabeli fényképalbumból szelíden visszamosolyog az olvasóra a szigetlakó Bégo Mustafa jóságos tekintete, aki 1849-ben a menekülő Kossuth Lajost és kíséretét csónakon átvitte a Dunán, és Viddin irányába útjukra bocsátotta a menekülőket. Egy kicsit ő is megrendülhetett a vert sereg láttán, mert amikor magára maradt, egy ősi török népdalt dúdolt maga elé: „Kiapadt a vize Buda forrásának, / Elnémult szent szava Buda dsámijának, / Kihalt a szerelme ifjúnak, leánynak.” Lám, ő így gyászolta a magyar földet.
Az al-dunai hajózás és a Vaskapu szabályozása Magyarország számára a XIX. század elején lett fontos. Kereskedelmi jelentőségét a reformkor jeles alakja, Széchenyi István vetette fel elsőként, az építkezésre és a folyószabályozásra azonban csak dualizmus idején, 1891-től kezdődően került sor. „Egy hegylánc közepén keresztültörve tetejéről talapjáig, négy mértföldnyi messzeségben; kétoldalt hatszáz lábtól háromezerig emelkedő magas, egyenes sziklafalak, közepett az óvilág óriás folyama, az Ister: a Duna. A ránehezülő víztömeg törte-e magának e kaput, vagy a föld alatti tűz repeszté kétfelé a hegyláncot? Neptun alkotta-e ezt, vagy Volcán? Vagy ketten együtt? A mű Istené! Ahhoz hasonlót még a mai istenutánzó kor vaskezű emberei sem bírnak alkotni.” Így írja le a Kazán-szorost Jókai Mór 1872-ben megjelent Az arany ember című regényének első lapjain, s a századforduló utazói ennek a csodának a titkait kutatták, csodálták és értelmezték.
Jókai Mór regényében Timár Mihály hajója, a Szent Borbála a viharos éj leple alatt hagyta el Orsova kikötőjét. „A kiindulás egész csendben történt, az új-orsovai szigeterődben – (ez volt Ada-Kále szigete, M. F.) – hangzottak a török őrszemek hosszan vont kiáltásai a sáncfalakról.” Három nap telt belé, hogy a hajó eljutott odáig, ahol a Morava a Dunába szakad. Timár Mihályék ekkor a Szendrő várával szembeni partok mentén jártak. Jókai leírása szerint: „A hajó előtt állt az osztrovai sziget; abból egy hosszú hegyes földnyelv nyúlik be a Dunába, északi oldala meredek és szakadékos, roppant, ős vénségű fűzfákkal benőve.” Itt keresett a Szent Borbála oltalmat a föltámadt Kossava széltől. „Az a szélesebb ága a Dunának, mely Szerbia felé övezi a szigetet, nincs a hajójárás útjában, tele van zátonyokkal.”
Buja növényzet borította az Osztrova szigetet, „mely senkié sem; melynek nincs sem földesura, sem királya, sem hatósága, sem papja, mely nem tartozik semmi országhoz, semmi vármegyéhez”, egyike azon parányi paradicsomoknak, melyek a török–szerb határvidéken találhatók. Itt lelte meg Timár Mihály a boldogságot, és persze Noémi gondoskodó szeretetét is.
Téves hiedelemként él tehát a magyar publicisztikában, hogy Jókai Mór Az arany ember című regényének Senki szigete voltaképpen Ada-Kále szigetének regényesített változata. Erődi Kálmán 1914-ben megjelent Az Alduna és vidéke című művében még tudta:
„Szendrővel szemben a magyar parton Kevevára (Temeskubin) van. Határában még megtaláljuk az Árpádkori Keve várának romjait.
További utunkban a Karas-Néra torkolatáig a szerb part is lapos, néhol mocsaras, mert a Jezava, Morava és Mlava folyók széles völgyei nyílnak a Dunára. Az utóbbi két folyó hordalékából épült a 20 kilométer hosszú, 2–3 kilométer széles Osztrovó sziget. Ezt nevezte Jókai Az arany ember című regényében Senki szigetének.” A kopár, ingoványos-mocsaras területet csak a regényíró romantikus fantáziája varázsolta paradicsommá. Hőse, Teréz mama vallomása szerint „a ligetben döngtek a méhek, a pagonyban virágzott a földimogyoró, a víz színén libegett a sulyom virága, a partoldalban teknősbékák sütkéreztek, a fák oldalait csigák lepték el, a mocsári bozótban a harmatkása érett. Uram, Istenem, ez a te terített asztalod!” Timár Mihály a sziget láttán összecsapta a két kezét: „a geszt teli volt gyümölcsvadoncokkal. Sárgarigók hordták át annak magját a szomszéd szigetről, a vadalma sárgult már a fákon, s a málnabokor még tartogatta elkésett gyümölcseit. Tudtam már, hogy mit csinálok ezen a szigeten. Paradicsomot csinálok belőle.”
Osztrova szigetén a XX. század elején csak egy falu létezett, a Temessziget, mely írói pompájában valóban hasonlított Ada-Kále szigetére. „A hajó – írta Erődi Kálmán Az Alduna és vidéke című könyvében – az északi oldalon, sok sziget között keresi az útját, amidőn az addig sima bal part felől dombvidék tűnik föl. Hosszúkás, kazalalakú halmok (dűnék) sokasága nyúlik majdnem a Dunáig.”
Ada-Kále az első világháború után a románoké lett, majd a titói Jugoszláviához csatolták. Az 1960-as évek végén történt elpusztítása csak két évtizeddel előzte meg a délszláv állam összeomlását. Ada-Káléval tehát nem veszett el a Senki szigete, sok is lett volna egyszerre két pusztulás.
Nyitókép: Jókai Mór író – A felvétel 1894-ben készült (Fortepan / SK)
