Katonai temetők a Délvidéken

Ma is magam előtt látom apám rémült tekintetét, akikor kamasz koromban megkérdeztem tőle: kik voltak a leventék? Arcáról leolvashattam: valami nagy-nagy titkot érintettem, amire nem kaphatok választ. A lendvai Šooš Peter A leventemozgalom a Muravidéken (2023) című könyvében olvastam: a trianoni békeszerződés 35.000 főben határozta meg a magyar haderő létszámát. Ez volt az egyik oka annak, hogy az 1921. évi LIII. Testnevelési törvény az állam feladatává tette a 12–21 éves fiatalok iskolán kívüli testi nevelését, ami lehetőséget biztosított a katonai felkészítésre is, kiegészítve azt az erkölcsi és vallási neveléssel. Az 1929-ben született édesapám 1941-ben éppen 12 éves volt, egészen biztos, hogy Óbecsén őt is besorozták a leventék közé, de ezt komor csönd és titok borította. Mint ahogyan azt sem tudhattam meg a szüleimtől, kinek-kiknek készültek azok a romos, vagy összetört emlékművek, amelyekre az óbecsei és a moholi temetőkben bukkantam. A magyar múlt olyan területén jártam, amelyet mélységes-mély homály borított.

Molnár Tibor zentai levéltáros történetírói pályáját múltunk nyomasztó, sötét korszakai fölszámolásának szentelte, tolla nyomán olyan kiváló monográfiák születtek, mint Az I. világháború zentai áldozatai (2001), a Kanizsa község I. világháborús hősi halottai (2003), a Zenta és Magyarkanizsa községek II. világháborús hősi halottjai (2003), a Tragikus emberi sorsok 1944-ből a partizániratok tükrében – Magyarkanizsa község (2013), A bácskai Tisza mente I. világháborús hősi halottai (2015), nem utolsósorban az In nomine Domini! – A Kalocsai Érseki Szentszék által egyházilag holttá nyilvánított első világháborús bácskai katonák adattára (2021) című, a délvidéki magyarság XX. századi története tekintetében forrásértékű munkák.

Legújabb könyve, a 2024-ben megjelent „Magányos sír…” – Első világháborús osztrák–magyar katonai temetők, emlékművek a mai Vajdaságban és Belgrádban című munkája beköszönő soraiban így fogalmazott: „Az úgynevezett »Nagy Háború« áldozatainak több mint két évtizedes kutatása során szembesültem azzal a ténnyel, hogy vidékünkön, azaz az egykori hátországban létesített hadikórházakban rengeteg sebesült és beteg katona hunyt el, akiknek zömét a helyi temetőkben helyezték örök nyugalomra.” A mai Vajdaság területén egykor létesült első világháborús katonai temetők mára már úgyszólván eltűntek, nyomaik csupán elvétve maradtak fenn. Molnár Tibor – a Nagy Háború eseményeinek kiváló ismerője – ezeket próbálta felkeresni, megmaradt emlékeiket a végleges pusztulástól megmenteni. A „Magányos sír…” tehát a vidékünkön fellelhető első világháborús temetőket, emlékműveket veszi számba.

A szerző Katonai temetők a Délvidéken és Belgrádban című bevezető tanulmányában elmondta: vidékünkön már csak elvétve találunk az első világháborúval kapcsolatos magyar vonatkozású katonai emlékhelyeket, a jugoszláv politika módszeresen számolta fel, adta az enyészetnek nemzeti örökségünk féltve őrzött emlékeit. „A déli végek magyarságának nem kis kockázattal járó emlékezetőrzésen és komoly áldozatvállalásán kívül csak az elmúlt évtizedekben sikerült jelentős anyaországi támogatással egy-egy ilyen emlékhelyet, emlékművet felújítani, újakat kialakítani és karbantartani” – emelte ki a szerző.

Az Osztrák–Magyar Monarchia 1914. július 28-án üzent hadat Szerbiának, s a háború kezdetétől a II. osztrák–magyar hadsereg állomásozott a Magyar Királyság déli vármegyéiben. Az elkeseredett harcok rengeteg emberáldozatot követeltek. A szerb hadszíntérhez közeli városokban, amelyekben már békeidőben is katonai alakulatok állomásoztak – Zomborban, Szabadkán, Újvidéken, Nagybecskereken, Pancsován, Fehértemplomon és Nagykikindán – katonai tartalékkórházak létesültek. Számos településen – közöttük Zentán és Magyarkanizsán – pedig a Vöröskereszt Egylet kisegítő kórházai működtek. A kórházakban elhunyt katonákat – felekezeti hovatartozásuktól függően – a települések már meglevő temetőibe temették el, lehetőség szerint külön parcellát, „hősi temetőt” alakítva ki a számukra. A trianoni döntést követően a katonai sírkertek gazdátlanná váltak, gondozásuk a polgári és egyházi hatóságok és a civil egyesületek feladata lett. A délszláv állam 1921-ben ugyan megalkotta Az idehaza és idegenben levő katonai temetőink és sírjaink, valamint területünkön elesett és eltemetett katonák, tengerészek, hadifoglyok, internált személyek, német, osztrák, magyar és bolgár állampolgárok sírjainak gondozásáról szóló törvényt, a jogszabály érvényesítéséből azonban semmi sem lett.

Molnár Tibor kutatásai nyomán kiderítette, az 1939-es adatok szerint Jugoszlávia területén 17.561 első világháborús magyar hősi halott nyugodott, közülük a Magyarországtól elcsatolt területeken 4223. „A nyilvántartás szerint Szabadkán 769, Újvidéken 781, Zomborban 305, Versecen 347, Nagybecskereken 282, más településeken pedig további 1739 magyar hős aludta örök álmát. A sírok száma azonban ennél jóval nagyobb lehetett, hiszen ezekben a temetőkben a magyarok mellett a Monarchia területéről származó más nemzetiségű katonákat, hadifoglyokat – oroszokat, olaszokat, szerbeket, románokat – is eltemettek.”

A második világháború után a jugoszláv kommunista hatalom mindent elkövetett az 1941–1945 közötti időszak nyomainak eltüntetése érdekében; a szerbiai belügyminisztérium egy 1945-os utasítása elrendelte a „megszállók sírjainak megsemmisítését-eltüntetését”. A magyar érában köztéren felállított emlékműveket – köztük az első világháborús hősi emlékműveket is – még 1944 őszen rendre ledöntötték. A kegyelet és az őseink iránti tisztelet viszont arra kötelez bennünket, hogy „hőseink sírjait – határon innen és azon túl – lehetőségeink szerint ápoljuk és karbantartsuk, hiszen a szólásmondás szerint nem az hal meg, akit eltemetnek, hanem akit elfelednek” – írta tanulmánya záró soraiban a szerző.

Molnár Tibor „Magányos sír…” című könyvében az egykori vármegyék szerint csoportosítva részletesen bemutatja az egyes településeken fellelhető első világháborús katonai temetők, emlékművek és emlékhelyek kialakulását, sorsát és jelenlegi állapotát. Könyvében Bács-Bodrog vármegye 18, Temes vármegye 3, Torontál vármegye 5, Szerém vármegye 1 települése és Belgrád temetőinek és emlékhelyeinek bemutatására kerül sor. Munkája nemzeti önismeretünk építésének megkerülhetetlen forrása.