1848 emléke a Délvidéken

A szabadkai Toncs Gusztáv tudós tanári működésének egyik remeke a Franklin-Társulat Magyar Irodalmi Intézet kiadásában, a Kötelező középiskolai olvasmányok tára sorozatban megjelent első, országosan is elfogadott középiskolai tankönyve, a Szemelvények gróf Széchenyi István műveiből című munkája, mely a VIII. osztályos tanulók kötelező olvasmánya lett. A sorozatban az 1900-as évek elején olyan jeles művek láttak napvilágot, mint Pázmány Péter kalauzának Ballagh Aladár bevezetőjével és magyarázatával ellátott I–II. Könyve, és Kemény Zsigmond Wesselényi Miklós és Vörösmarty méltatását tartalmazó kötete, az V., Vörösmarty Mihály A két szomszédvár című műve Vozáry Gyula méltatásával, a VI., Mikes Kelemen Törökországi levelek című munkája Erődi Béla magyarázatával, és Gyulai Pál Vörösmarty életrajza a VII., Gyulai Pál emlékbeszédei a VII–VIII., és Katona József Bánk bánja Péterfy Jenő méltatásával a VIII. osztályos diákok számára.

Ebben a sorozatban kért magának helyet Toncs Gusztáv szabadkai tudós tanár, hogy „irodalmunk legnagyobb politikai írójának és gyakorlati moralistájának”, Széchenyi Istvánnak műveit bemutassa a magyar középiskolai ifjúság számára, amely a reformkori nagy gondolkodó műveinek ismerete nélkül sem kora magyar irodalmáról, sem a magyar nemzet politikai történetéről nem alkothat magának világos képet. „Bölcsesség és erény szól minden lapjáról, minden sorából – írta az Előszóban a tudós tankönyvíró –; alapvető munkája pedig a Hitel, minden időkben a magyar hazaszeretet bibliája lesz!” A tankönyv elején Gróf Széchenyi István élete című terjedelmes tanulmányban mutatta be a nagy államférfi életének és pályájának részleteit. Fontosnak ítélte hangsúlyozni a katonaként megtett külföldi utazásai során, a művelt nyugati társadalmakban szerzett ismereteinek és tapasztalásainak jelentőségét, későbbi gondolkodásának kialakításában játszott szerepét.

Széchenyi István 1825-ig Európa különböző országaiban – Franciaországban, Angliában, Olaszországban és Görögországban – tett nagyobb utazást. „A szüntelen összehasonlítások, melyeket hazája és a külföld szellemi és anyagi viszonyai és intézményei között tett, megérlelték benne a gondolatot: Magyarország nem elveszett ország, mint itthon hitték, hanem gazdag fejlődésre képes állam, népe még fiatal, erővel teljes, csak ki kell emelni a mostoha körülmények által előidézett süllyedésből s erkölcsileg meg kell nemesíteni”. 

Széchenyi István 1825-ben a történelmi jelentőségű pozsonyi országgyűlésen már a megszerzett tapasztalatainak birtokában, kész államférfiként lépett a nyilvánosság elé: megérett benne a szándék, hogy összes szellemi és anyagi erejét hazájának javára fordítsa. A tudós tanár szerint: Széchenyinek nagy célja „a magyar faj s nemzetiség biztosítása és nemesebb kifejlesztése” volt. jelentős szerepe volt abban, hogy anyagi fölajánlása, és szellemi erőfeszítései nyomán megszületett az 1825/27. XI. törvénycikk, mely lehetővé tette a magyar művelődés és tudományos élet fölemelését szolgáló akadémia megalapítását. Ehhez fogható, jelentős cselekedete volt, amikor 1830-ban megjelentette Hitel című munkáját, melyben a korszerű Magyarország megteremtése érdekében a nemesi jogok, az ősi alkotmányos rend bírálatától sem riadt vissza.

Széchenyi kora társadalmát célzó bírálatának mély erkölcsi alapja volt. „Tisztán látja, hogy a fölvetett kérdések megoldása csak társadalmunk erkölcsi megtisztulása útján lehetséges; meg kell nemesülniök a hazáról, emberiségről, a kötelességről alkotott fogalmaknak, azért munkája tele van erkölcstani fejtegetésekkel, felvilágosításokkal, s balítéletek ostorozásával. Széchenyi egy nemes morált hirdet, mely a jogosult önérdeket nem tagadja meg, de amelynek alapja a közérdek, a közhaszon, az összesség jóléte, s czélja az egyén s egész társadalom boldogulása. […] Míg előtte úgyszólván az egész nemzet álomkórba süllyedt, s tompa közönnyel várta a megsemmisülés végperczeit: Széchenyi bizalommal nézett a jövőbe, hitt a magyar nemzet életerejében, s jós szemei előre látták az átalakult, a majdan kifejlődött, megújhodott Magyarországot. »Magyarország nem volt, hanem lesz«, mondá s a remény szövétnekével világító jóslat hatása alatt visszatért a hit, az életkedv, megmozdult az egész nemzet, még a maradás emberei is” – írta könyvében a szabadkai tanár.

Toncs Gusztáv kényesen ügyelt annak kihangsúlyozására, hogy Széchenyi István újítási szándékával nem volt rebellis lázadó, nem volt forradalmár. Már 1825-ben a pozsonyi országgyűlésen történt fellépésekor is odafigyelt arra, hogy követelései megjelenítésekor kerülje a bécsi udvarral, a Metternich képviselte császári akarattal való összeütközést, mély meggyőződése volt ugyanis, hogy az új Magyarország megteremtése csak békés eszközökkel lehetséges, egy „eshetőleges forradalom” a nemzet halálát jelentené. Ezért ő a törvényhozás révén akarta szabályozni a magyar társadalom megújulási folyamatát: az ősiség eltörlése, a tulajdonjog szabályozása, a hitelt biztosító bankrendszer létrehozása, a törvény előtti egyenlőség és a magyar nyelv használata – minden, ami a művelt nyugati társadalmak életét meghatározza – csak az alkotmányos rend keretében valósítható meg. 1840-ig ő ebbéli meggyőződése szellemében irányította, vezette nemzete fölemelkedését. Amikor Toncs Gusztáv ennek kiemelésére erőteljes hangsúlyt helyezett, az ifjúság előtt a kiegyezés elkötelezett, egyben példamutató híveként lépett föl. De azért Széchenyi István történelmi szerepének méltatásakor gesztust tett Kossuth Lajos érdemeinek elismerése érdekében is: szinte megbocsátó módon mutatott rá: amikor Széchenyi a forradalomért Kossuthot kárhoztatta, nem vette észre, hogy Kossuth csak kifejezést adott „a haladási vágy fordulóhoz jutott irányzatának. A nemzet gyorsabban akart haladni, mint Széchenyi taktikája kívánta”.

A Széchenyi-tanulmányában válik egyértelművé, hogy Toncs Gusztáv társadalom- és történelem-szemléletének magvát az a nemzeti konzervativizmus adta, amely a múlt minden vívmányát nagy megbecsüléssel kezeli, de kész a javítás, a megújítás, a továbbfejlődés útjainak állandó fürkészésére. Nem kényszerűségből, mint a forradalomtól rettegő reformerek, hanem az őszinte belátás, a szellem természetes alkotóhajlama miatt. Ez a belátás vezette őt arra, hogy Széchenyi, Kossuth, Deák szerepét egyforma megbecsüléssel méltassa és értékelje. Ez volt Toncs Gusztáv gondolkodói magatartásának lényege és szintézise: az alkotás, a teremtés, a közösségért való munkálkodás híve volt a Délvidék egyik szellemi központjában, Szabadkán, ahol a nemzetéhez hű értelmiség nevelése volt a feladata. Tanárként pedig megbecsült minden szellemi törekvést, amiben klasszikus értékek munkálkodását vélte látni.