Március 29-én ünnepeljük Kosztolányi Dezső születésének 140. évfordulóját, jeles költőnk 1885 tavaszán Szabadkán látta meg a napvilágot. Kosztolányi azon íróink sorába tartozik, aki teljes életművében – verseiben, elbeszéléseiben és a regényeiben – mindvégig megőrizte a szülőföld emlékét és hangulatát, Pacsirta című regénye története köré pedig odarajzolta a gyermekkori emlékek féltve őrzött világát is. Nem véletlen, hogy a XX. századi nagy összeomlást követően az író éppen ezzel a regényével talált újra vissza a bácskai olvasóihoz.
A regény 1954-ben Herceg János Kosztolányi Dezső életpályájáról szóló tanulmányával az élén jelent meg. Írása azonban több mint beköszönő írás; keletkezésének idején a költő már csaknem húsz éve halott, ám a jól ismert történelmi események – háborúk, a Délvidék elcsatolása – nem tették lehetővé, hogy életműve a szülőföldjén is közkinccsé váljék. „Talán az is ártott neki – írja Herceg János –, hogy egy szűk irodalmi kör, a céhbeliek túlzott csodálata vette körül, s így mintegy magánüggyé tette, csupán ínyenceknek élvezhető csemegének hirdette az ő művészetét. A gyűlölködők és bálványimádók kettős koporsójából még ma sem sikerült kiszabadítani életművét.” Herceg János kiemelte: Kosztolányi művészetében az emberi egyetemességre törekedett, a gyökerükig, az eredetükig kísérte nyomon a szellemi áramlatokat. De az író szellemi nagyságáról tanúskodik egyebek mellett az is, hogy regényeiben nem a táj, s nem a vidék érdekelte, hanem az ember. Ez különbözteti meg őt már indulásának pillanatában Jókai Mór mesevilágától, mely „lassan elmerült a vidéki kúriák kacskaringósan szálló pipafüstjében”, és Mikszáth anekdotázó stílusától is. „A modern prózának csak árnyalatban különböző szólamait egy egész kórus zengte – írta Herceg János –, de olyan tiszta és fegyelmezett hangja, olyan kész, egységes és szigorú formateremtő készsége akkoriban még egyiküknek se volt, mint Kosztolányinak.” Irodalmi tájékozottsága, kulturáltsága, világfias magatartása akkoriban új és meglepő volt a magyar irodalomban. Ebből eredően telítődik A szegény kisgyermek panaszai is a „szimbolista és dekadens nyugati költészet minden modern elemével, zenével, tündöklő színekkel, sejtelmes hangulatokkal, sőt finom érzékiséggel is, hogy mindez a mágia erejével álljon össze egységes egésszé – a különös téma ellenére – valószerű, zárt világgá”. Herceg János Kosztolányi-képében mindvégig ott bujkál a példamutatás nemes parancsa. S a példabeszéd tanulságát így foglalta össze: „a mai magyar irodalmi viszonyok között milyen nagy hatással lenne az írók legtöbbjére az ő hajthatatlan, megalkuvást nem ismerő, mindig tárgyilagosságra és a reális ábrázolásra törekvő, szigorúan literátori magatartása!” Írta ezt 1954-ben, az osztályharcos dogmák tobzódása idején!
Az 1988-ban Dér Zoltán válogatásában Szabadkán megjelent A Kosztolányi család levelezéséből című kiadványban további részleteket talál az olvasó a költő morális meggyőződése és világlátása kialakulásának történetéről. A Szabadka és Budapest között a lélek ingajáratának megfelelő pontossággal közlekedő levelek együttesét családregényként kell olvasni; nem az életből eredő „megszerkesztettsége”, hanem az egyéni és közösségi sors történelmi fordulataiból eredő egzisztenciális meghatározottsága által kiváltott mély, de annál csendesebb emberi indulatai miatt. Hiszen ezek az indulatok határozott emberi magatartásokról hoznak híreket, s ezekben a magatartásokban már benne van az életnek a valóság teremtette kényszerhelyzetekből eredő megtöretése is. Ez a kényszer és megtörtség lesz végeredményben minden emberi sors végső titka. A Kosztolányi család levelezése – a maga dokumentumerejű tényeivel – a régi morál, a régi hit, az egykori magasság és nagyság, a hajdani emberi világ teljes összeomlásáról hoz hírt. A külső világ, a társadalmi felépítmény összeomlása után az értékek még átmenthetők a lélek és a szellem birodalmába, ám amikor ott belül is pusztulni kezd minden, amikor a morál törvényeit is kikezdi az enyészet, nincs többé hová menekülni a rendigényű életnek.
A Kosztolányi család levelezése jellegzetesen közép-európai családregénnyé szerveződött, hiszen a sorsukról hírt hozó gond, a papírra vetett sorok mögött rejlő élet árulkodó módon viseli magán a régió történelmének katarzist és feloldást nem ismerő – éppen ezért súlyosan ószövetségi jellegű, kinyilatkoztatásokra és parancsokra épülő – totalitását. A levelekben megírt regény a lélek, a külső és a belső egyensúly harmonikusnak hitt – s öröknek remélt – világából indul, s eljut a reményvesztettség kísértéséig.
Kosztolányi Dezsőné Kosztolányi Dezső – Életrajzi regény (1990) című munkájából azonban kiderül: volt egy másik Kosztolányi Dezső is, a bizonyosság kevésbé kedveltje, a kétségektől gyötört, az önbizalmával és reményeivel sokszor meghasonlott költő, a művész, aki a szépség bizonyosságával szemben annak elérhetetlenségét is naponta megszenvedte. Megszenvedte a halálfélelem legrejtettebb mélységeibe merülve. „Engem igazán mindig csak egy dolog érdekelt: a halál. Más nem – írta egyik vallomásában. – Azóta vagyok ember, mióta nagyapámat láttam holtan, tízéves koromban, akit talán legjobban szerettem ekkor. Költő, művész, gondolkodó is csak azóta vagyok. Az a roppant különbség, mely élő és halott között van, a halál hallgatása, megértette velem, hogy valamit tennem kell. Én verseket kezdtem írni. (…) Nekem az egyetlen mondanivalóm, bármily kis tárgyat is sikerül megragadnom, az, hogy meghalok.” Ez azonban már a sejtelmes Kosztolányi, a rejtőzködő és a menekülő, akit csak a hozzá közelállók láthattak tisztán. Kosztolányi haláltudatának ékes dokumentuma a Hajnali részegség című verse:
Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem,
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen,
de pattanó szivem feszítve húrnak
dalolni kezdtem ekkor az azúrnak,
annak, kiről nem tudja senki, hol van,
annak, kit nem lelek se most, se holtan.
Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak
vendége voltam.
Dokumentumokból, följegyzésekből, emlékekből és vallomásokból áll össze Kosztolányi Dezsőné kötete, amelynek őszinteségén csak a megrendültsége nő túl. A tisztelgés fölér egy fohásszal. Fohásszal a néhai, szépért, tökéletességért rajongó költőért, egy teljességre törő életért, egy magatartásért. De fohász egy kicsit azért a világért is, amely lehetővé tette a nagy szellemek cselekvő magatartásában rejlő méltóság mindenhatóságának a megmutatását. Kosztolányi Dezső példáján az a néhai kor legyen a mi tanítónk is!
