Alig töltött száz napot a sportminisztérium élén, máris elégedetlenségének adott hangot a poszton levő Vanja Udovičić. Kijelentette, hogy semmilyen tiszteletet nem tapasztalt a saját irányában, hogy a sportban, csakúgy mint az egész országban, rendetlenség, tétlenség, nemtörődömség és neveletlenség uralkodik, hogy minden szinten ellenállást tapasztalt az ötleteivel szemben, s hogy az a kevés új vagy renovált sportlétesítmény is sokkal rosszabb és használhatatlanabb állapotban van, mint az feltételezte volna.
Az a benyomás, hogy Udovičić már sajnálja, hogy egyáltalán elfogadta a tárcát, s rájött arra, amit már akkor bizalmasan megsúgott neki valaki, mármint, hogy nem a nagy ötletek és a sport általános körülményei javításának céljából tették meg, hanem a létszám és a kormány ülésein történő szavazások miatt, vagyis, hogy vakon kövesse, amit mondanak vagy sugallanak neki.
Udovičić a sportolói pályafutása során megszokta a játékszabályok korlátozó kereteit, s jól tudja, hogy azok megszegése általában büntetéssel jár. Csakhogy a sportban a játékszabályok magát a játékot szolgálják, nem pedig az egyéni vagy egy szűkebb kör magasztosnak nevezett közös érdekeit. Röviden: Udovičić megpróbált beleavatkozni abba a munkába, amit névlegesen rábíztak, tenni valamit, de azonnal kiderítette, hogy hatásköre ezt nem engedélyezi.
Ami a neveletlenséget illeti, a miniszter elárulta, hogy pólós körökben már a kölykök sem köszönnek neki, mint ahogyan más tisztségviselőknek sem, munkahelyén pedig nem a „Jó napot!” a szokásos, hanem a „Na, mi van, szépfiú?”. Noha egy, az utcán végzett körkérdés azt sugallja, hogy a fővárosi emberek pozitívnak tartják a szépfiú megszólítást, Udovičić másként gondolja, annál is inkább, mert más miniszterek esetében ilyesmi nem számít gyakorlatnak, a megkülönböztetést pedig eleve rossznak tartja. Elmondta, hogy kinevették, amikor az iskolai tornaórák számának növelését indítványozta, s tudatták vele, hogy ilyen ötletekkel túllép a hatáskörén.
Gondolom, hogy az engedetlenséggel, tétlenséggel és nemtörődömséggel nem kell külön foglalkozni, mert ezekre aztán bőven akad példa nemcsak a sport, hanem bármilyen téren. Érdekes viszont a sportlétesítményekkel kapcsolatban tett megjegyzése, ami révén valóságos háborúba keveredhet a jelentős hatalommal bíró Szerbiai Labdarúgó-szövetséggel. Udovičić ugyanis nemrég látogatást tett a szövetség ópázovai fociházában, ahol megmutatták neki a tornatermet is. Vagy ne tették volna, vagy pedig maga hagyta volna ki, mert nem tudta nem észrevenni a butaságokat, ráadásul nem volt képes elhallgatni sem őket. A fociház tornaterében ugyanis elmozdíthatatlan kosárlabdapalánkokat építettek be, a padlóra viszont a kézilabdapálya vonalait festették oda. Kosárlabdázni tehát azért cikis, mert még a pálya vonalai sincsenek ott, kézilabdázni pedig azért nem lehet, mert az elmozdíthatatlan palánkok miatt nem állíthatók oda a kapuk.
És még csak egy dolog: a fővárosi sportlap pénteki számában, a korábbi száz nappal ellentétben, egyetlen Udovičić-kép vagy -nyilatkozat sincs, s még a kézilabdázónőkhöz intézett üdvözlő távirata sem kapott helyet. Véletlenül, vagy sem?
