Ebben az országban minden, így a sport is erősen bulvárszagú (bár nem ringatom magam abba a tévhitbe, hogy a környező országokban másként lenne). Boldog-boldogtalan élvezi a sztárok világának előnyeit, és szenvedi a hátrányait. A focistákat, függetlenül attól, hogy klubjaikkal az európai porondon évek óta semmire sem mennek, s hogy a válogatottal meglehetősen messze jártak a vb-szereplés lehetőségétől, tessék beleolvasni a fővárosi lapokba, továbbra is szinte csodálatra méltó, földöntúli lényekként kezelik, lesik minden mozdulatukat és szavukat, holott mondanivalójuk nincs is, példaként pedig még véletlenül sem állíthatók a jövő nemzedékek elé. Másrészt, amikor csak lehet, ami napi intenzitást jelent, látszólag érdem szerint, kéjelegve „én emeltem a magaslatokba, én is taposom a sárba” alapon sértegetik, kigúnyolják, nevetségessé teszik őket.
A foci így, legalábbis az, amelyet valós ok nélkül élvonalbelinek hívnak, Szerbiában már nem számít sportnak, hanem esztrádnak, művelői pedig, csakúgy mint a rettenetes giccsen alapuló szórakoztatóiparban tevékenykedők, a nép butítását és a közvélemény formálását szolgálják.
Amíg azonban ez a szappanopera tart, a szurkolók hada pedig várva várja, hogy a Szerbiai Labdarúgó-szövetség (FSS) kit nevez majd ki a sikertelenségbe és az elveibe belebukott szövetségi kapitány utódjának, aki persze majd egy újabb nagy bukás valós vagy kikiáltott bűnbakja lesz, a tényleges sport csak tengődik. A csapatsportok valamivel súlyosabb helyzetben vannak, az egyéni sportágak pedig jórészt meglehetősen jól állják a pénztelenség sarát. A lényeg azonban ilyenkor év végén a háttérbe szorul, a szórakozást az év sportolóinak különféle megválasztása jelenti, ami nemcsak arra ad lehetőséget, hogy akik tehetik, némi anyagiakhoz juttassák az év közben szűkölködő jeleseket és sikereseket, hanem arra is, hogy egyes csoportok a saját érdekeiket szolgáló és véleményüket alátámasztó listákat szavazzák meg.
Ami engem illet, botrányosnak tartom, hogy az olimpiai bizottság előre kihirdette az év férfi sportolóját és csapatát, míg a nőket későbbre hagyta, és a kézilabda-vb-től tette függővé. Az egészben az a jó, hogy így valóban érdemes díjazottat kaptunk csapatversenyben, viszont senkit sem aggasztott, hogy alaposan megsértették Ivana Španovićot, aki, noha Szerbia első atlétikai vb-érmét nyerte az idén, tehát magában véve egyedit művelt, abban a veszélyben volt, hogy a címet a női kézilabda-válogatott valamelyik tagja érdemtelenül elhalássza az orra elől. Számtalanszor volt már szó erről világszerte, s az a vélemény az uralkodó, hogy csapattagok csak kivételes esetben lehetnek az év egyéni sportolói. Például az USA-ban, természetesen nem olimpiai évben, s kizárólag ha Michael Jordannek vagy LeBron Jamesnek hívják, mert, mint az idei argentínai eset is bizonyítja, pedig ott a foci ám nagy úr, a Lionel Messi sem hangzik elég jól egy Juan Martín del Potróval szemben. Ivana szerencséje, hogy a szerb válogatott a döntőben kikapott Brazíliától, és az olimpiai bizottságnak nem okozott fejtörést. Az persze egészen más mese, hogy a férfiaknál kit kellett kiszavazni, Novak Đokovićot vagy Emir Bekrićet. Legjobb lenne, ha ilyenkor több tíz Đoković és Bekrić neve merülhetne fel. Nem az olimpiai bizottság és a díjazási lehetőség, hanem a sport általános színvonala miatt.
