Az inflációs 1993-ban az Újvidéki Testnevelési Szövetség, a körülményekkel és a kor szellemével ellentétben, havilapot indított, amely az elkövetkező 7-8 éven át a város sportjának meglehetősen színvonalas közlönye lett. A szövetség titkára minden év végén az elfogadott mércék szerint elkészítette a javasoltak listáját, a lapot készítő újságírókból és a város korábbi híres sportolóiból (T. Kačar, S. Obadov, I. Pantelić, Véger M. stb.) állította össze a zsűrit, amely azután az alkalmi ünnepségen kihirdette az év legjobb sportolóit. A városi klubok idővel beprotezsálták a képviselőiket a zsűribe, akik a szokásos összejövetelen, amikor a titkár megkérdezte, van-e bárkinek észrevétele a javaslatokkal kapcsolatban, egyenként szólaltak fel, és agitáltak a sajátjaik mellett, noha azt az eredményekkel legtöbbször nem tudták alátámasztani. Az egésznek idővel az lett a vége – amikor már mellesleg új titkár állt a szövetség élére, és a lap már megszűnt létezni –, hogy a klubok kiszoríttatták a zsűriből az újságírókat, az év sportolójának megválasztása pedig szinte minden évben kis újvidéki belháborúvá fajult, amelyben senki sem volt igazán elégedett.
Ami engem illet – nem azért, mert újságnál dolgozom –, a klubokra még véletlenül sem lenne szabad rábízni a zsűriskedést, mert azok minden tárgyilagosságot nélkülöznek. Újvidéken is néha valóban nehéz volt hallgatni, hogyan akarják a saját Balkán-bajnoki titulusukat jelentősebbnek feltüntetni az Eb- vagy vb-éremnél, vagy egyik-másik divatos küzdősport eredményét értékesebbnek elfogadtatni az alapsportokban elérteknél.
Ez a klubközpontúság addig fajult, hogy esetenként újvidékit azért nem választottak meg, mert nem idevalósi klub tagja volt éppen, mondjuk külföldön kapott szerződést, de a válogatottban aratta a sikereket, viszont megválasztottak a városban éppen rövid időre vendégeskedő versenyzőket.
A legrosszabb díjazás az, amelyiknél a címre pályázó egyén maga nyújtja be a jelölését, vagy azt a klubja teszi meg helyette. Aki nem jelentkezik, vagy klubja nem reagál időben, lehet világbajnok is, a klubokat képviselő zsűri nem veszi figyelembe. Ha például Újvidéken ez lenne az eljárás, és az atlétikai klub megfeledkezett volna Ivana Španović jelöléséről, a vb-bronzérmest meg sem választják. Ez történt meg nemrég Óbecsén. A bácsföldvári asztaliteniszklub nem javasolta Surján Szabinát, holott az eredményei alapján a községben biztosan ő volt a legjobb sportolónő. A zsűri, ahelyett hogy kiigazította volna a hibát, és maga javasolja Surjánt, a többiek közül választott, majd amikor rájuk kérdeztek, hogy miért, a tévedést Polyák Sándorra, az asztaliteniszklub elnökére hárította. Polyák maga is jó sportoló volt, aki lelkes munkával tartja életben a klubot, de becsületes ember is, aki nem tartja helyesnek, hogy ily módon kell pályázni, amikor a napnál is világosabb, hogy ki a legjobb. A díjazás mégsem klubkérdés, s az alapja nem lehet egyesek káröröme, hogy mások megfeledkeztek a jelölésről, vagy azt nem tartják a megfelelő eljárásnak.
