Mi, férfiak, szeretünk játszani. E tulajdonságunk kitörölhetetlenül bele van vésve az öröklési kódunkba, s egyszerűen nem tehetünk mást, mint játszunk, az egyetlen engedmény pedig, amit magunknak és a környezetnek teszünk, hogy örökös, életfogytiglani gyerekességünknek értelmet próbálunk adni. A versengés igénye, amit nevezhetünk szükségletnek vagy mániának is, nekünk bizonyítási lehetőség, és nemcsak a sikerélményre törekvésből fakad, hanem az évek során munkát, kereseti és megélhetési lehetőséget csináltunk belőle, mindennek pedig a teteje a tetszés kiváltása, nemcsak azért, mert a győzteseket mindenki szereti, hanem mert arra a másik nem is felfigyel, és gyakorta értékelni is tudja.
Mint szinte mindenből, a férfiak a sportból, a teret leszűkítve a teniszből is nemcsak élvezetes, hanem hasznos játékot csináltak. Amíg az ökölvívásban, szinte állati módon, egyetlen csapással le lehet teríteni a riválist – vitathatatlan, hogy abban is lehet nagy örömet lelni –, a tenisz az erőnek és az értelemnek a sakkhoz hasonlítható bonyolult játéka lett. Komoly technika és taktikai felkészítettség szükséges, s aki ezt elmulasztja megszerezni, semmi esélye a győzelemre. Egyetlen ütésben csak a szépség rejlik, a teljes sikerélményhez sokkal többre van szükség. Nem véletlen tehát, hogy a teniszezők ma a világ legtöbbre becsült és ennek megfelelően megfizetett sportolói közé verekedték be magukat, és elérték azt a fokot, amikor a meccsek feladása csak végső esetben, komoly sérülés esetén számít megbocsáthatónak, máskülönben gyávaságnak, megfutamodásnak, a gyöngeség bevallásának számít, s az egyén fájdalmas kigúnyolásnak van kitéve. Emlékezzünk csak vissza, hogy játékostársai, elsősorban Andy Roddick, milyen csúfolmányokkal illették az akkor még egészen fiatal Đokovićot, mert elég gyakran feladta a mérkőzéseket. Erősnek hitte magát, játszani akart, de megfutamodott. Érdekesmód, már akkor megvolt a tulajdonsága, hogy tettét sose magyarázta, vagy ha mégis, akkor azt közhelyekkel tette, és egészen hamisan hangzott. Idő kellett ahhoz, hogy Đoković megtanulja a szabályokat és leckéket, hogy – talán így is lehetne mondani – férfi legyen az örökös gyerekek között, és a pályán azt be is bizonyítsa. Nem játszott a kezére szüleinek néhány, elsősorban Roger Federer elleni kirohanása, amiért kényes helyzetekbe került, amelyekből csak a győzelmek tudták kimenteni.
Đoković most lemondta a válogatottságot. Azonnal legyünk vele tisztában, nem ő lépett vissza azért, mert Újvidéken van a meccs, hanem azért ez a helyszín, mert előre tudni lehetett, hogy ő visszalép. Akkor, amikor még nem tudhatta, hogy kimerült lesz-e, vagy sem, s amikor azt sem lehetett tudni, hogy Wawrinka megnyeri az Australian Opent, Federer pedig megmutatja, hogy el mer jönni Novak udvarába. A játék tényleges, valaki azt is mondhatná, férfias szabályai szerint neki is nyomban jönnie kellett volna, bármennyire is nehéz, el kellett volna fogadnia a kihívást, mert így félelemmel és megfutamodással vádolható, és gúny tárgyává válhat.
Novak Đoković azt mondja, ez az egyetlen helyes döntés, amelyet az egyéni karrier érdekében, csapatával együtt, komoly beszélgetés után hozott meg. Lehetséges, hisz ő tudja a legjobban, hogy most semmiképpen sem kellett játszani, akármit is gondolnak mások. Kár azonban, hogy döntését idejekorán, még decemberben nem indokolta meg, mert azzal nem hagyott volna esélyt a félremagyarázásra. Illene odafigyelni az egykori kapitány és öreg róka Radmilo Armenulić szavaira, miszerint, amikor már elmúlnak az indulatok napjai, Novak kénytelen lesz megválaszolni, hogy pontosan miért mondta le a válogatottságot.
Habár szerintem ezt biztosan nem teszi meg. Ő alighanem azt hiszi, az lenne a gyerekesség.
