Az első kép: a televízió. Abból indulok ki, hogy több év után sem tudom pontosan, ki és miért tiltja le a külföldi adók kábeltévés sugárzása alkalmával azok sportközvetítéseit. Azért nem tudom, mert nem egységes a magyarázat, azt sem tudom – pedig tettem próbálkozásokat –, hogy adott esetekben milyen törvény a perdöntő, és végérvényesen zavart kelt, hogy esetenként mégsem tiltják le, s akit érdekel, nézheti is. A horvát adók esetében az a magyarázat, hogy a szerb tévé hivatkozik a szerzői jogokra, és kötelezi a kábeleseket a kikapcsolásra, a Federation-kupa budapesti zónatornájának esetében pedig a jelek szerint a magyar tévé az, amely nem engedélyezi a sugárzást. Más lapra tartozik, hogy a szerbiai nézőket aligha érdekli a női zónatorna, hisz a helyi adók révén egész éven át sokkal magasabb szintű teniszt láthatnak. Esetleg a vajdasági magyarokat érdekelhetné, hogy ki is az és hogyan teniszezik a Babos Tímea meg a Jani Réka Luca, hisz őket az itt sugárzott rangos tornákon, ha egyáltalán részt vehetnek azokon, sose látni. Érdekes, hogy a budapesti torna első napján még sugározták a holland–horvát meccs részletes összefoglalóját, amire itt valóban aligha volt igény, másnap viszont a magyar–románt nem láthattuk, és azóta a többit sem. Végül is csak egyet szeretnék tudni: mi az a borzasztó dolog, ami történne, ha a vajdasági magyarok véletlenül látnák a magyar teniszezőnők meccseit? Milyen szerzői jogot sértene, és milyen kár következne belőle? Különösen annak fényében, hogy az ember a teljes műsorra köt szerződést a kábelesekkel, és a teljes műsorra kiszabott árat fizeti. Eleinte ugyanis nem létezett a korlátozás, amióta pedig bevezették, a kevesebb tartalom miatt nem csökkent a havi illeték.
A második kép: a szerb vízilabda. A sokszoros bajnok Partizan anyagi segélyt követel a fővárostól, mert, mint mondják, kérdésessé válik a további szereplésük az Euroligában, és a klub fennmaradása is veszélyeztetett. Belgrád válasza: volt, amikor segítettünk, most viszont nem adunk. Tény, hogy a szerb vízilabda a világ egyik legjobbja, a klubok sikerrel szerepeltek az európai porondon, és a folyó idényben is jól állnak. Tény, hogy a Partizan évtizedeken át az ország legjobbja volt, manapság azonban csak harmadik. Az is tény, hogy a Partizan pólóiskolája magas színvonalat szavatol, és évtizedeken át számos hírességet nevelt ki. Érdekes azonban, hogy a Partizanból származó sportvezetők korábban sose tiltakoztak, különösen akkor nem, amikor a hasonlóan nagyszerű pólóiskolát üzemeltető újvidéki Vojvodina könyörgött a megélhetésért. Mi több, a Partizan előszeretettel szemezett az újvidéki tehetségek közül, aprópénzért vagy díjtalanul vitte őket, manapság pedig éppen csak azoknak a szervezeteknek a címén nem kopog, ahol a saját káderei vannak. A sport és némi jövőbeli sikerek érdekében Szerbiának nem ártana az erős Partizan. De a Vojvodina sem. Ha van pénz, mindkettőre legyen, ha pedig nincs, mivel nem külön esetek, egyiknek se járjon. Ennyire egyszerű.
A harmadik kép: a sportminiszter. Nem titok, hogy előszeretettel fricskáztam a korábbiakat, tehát semmi oka, hogy a jelenlegivel kivételt tegyek. Aki lehet, hogy szívesen tenne bármit is a sportért, de gyorsan beletörődött, hogy felülről érkező engedély nélkül semmit sem tehet. Az ebből fakadó krízist is gyorsan átvészelte, s teszi, amit a korábbiak is, mondja a közhelyes szövegeit, küldi az üdvözlő táviratokat, és a pénzünkön utazik, ahova csak lehet. Egy téren már felül is múlta elődjeit. Még a csillár is ott maradt a helyén, amikor a téli olimpiára induló szerb sportolókat ekképpen búcsúztatta: Sok szerencsét, és Szocsiból érmekkel jöjjetek haza!
