Emlékeznek még arra a régi viccre, amelyben a bosnyák Mujónak felteszik a kérdést, ha választani kellene, mi lenne inkább, szép vagy ostoba? Mujo gyorsan megoldotta a dilemmát. Ostoba, mondta, és meg is magyarázta: Tudod, a szépség mulandó.
A szerb kosárlabdakupa múlt heti nyolcas döntője kapcsán megállapíthatjuk, hogy az egykori sikersport tekintélye hazánkban már nem mulandó, hanem semmi sem maradt belőle. Dilemma nem volt: mivel a Partizan lerongyolódott, a Zvezdának kellett nyerni, aki pedig ezt nemcsak előre tudta, hanem ki is mondta – a kragujevaciak egyik kosarasáról van szó –, azt szigorúan megbüntették, mert ártott a kupa tekintélyének – áll a megindoklásban. Amiről már megállapítottuk, hogy nem is létezik. Mert ha létezne, a díjkiosztás alkalmával a szövetség elnökét nem sértegették volna és fütyülik ki, míg a versenyfelelős, aki egykor a Partizanban és a Zvezdában is kosarazott, nehogy őt is bántalmazza a törzsszurkolóknak is nevezett társaság, ki sem ment a pályára, noha a protokoll szerint ott lett volna a helye.
Nincs dilemma a Palma becenévre hallgató polgármester esetében sem. Az illető politikus, aki azzal vált ismertté, hogy bő másfél évtizeddel ezelőtt meghívta Goethe urat Szerbiába, hogy a helyszínen győződjön meg a róla elnevezett német intézet nézeteinek helytelenségéről, már sokat fejlődött, s leginkább humoros hangú nyilatkozatai szórakoztatják a publikumát. A napokban azt találta mondani, hogy városa, Jagodina akár nyári olimpiát is rendezhetne. Egyesek nem értették meg az utalást, hisz csak arról volt szó, hogy Palma azzal dicsekedett, városában az utóbbi években 50 különböző sportlétesítményt építettek. Aki mégis komolyan vette, az talán azon sem lepődne meg, ha valaki Feketicsen rendezne téli olimpiát, ha másért nem, hát mert ott több hó volt a télen, mint Szocsiban.
Van azonban az itteni valóságban több olyan dilemma, amelyek, mivel a mentalitásból fakadnak, teljesen megoldhatatlanok. Vegyük példának a legártatlanabbat. A sportlapok között magát abszolút élenjárónak nevező fővárosi színes újság múlt szombaton egy általa érdekesnek vélt ellentéttel címezte meg a Fed-kupa Kanada–Szerbia meccsének beharangozóját. Amíg a lokális média zöme a semmit sem mondó „Dolonc nyitja a meccset” és hasonlókkal címezett, az abszolút éllovas Jovana Jakšić és Eugenie Bouchard fotói fölé méretes betűkkel a „Tehetség a szépség ellen”-t biggyesztette oda. Első pillantásra talán semmi különös nem tűnik fel, a másodikra azonban annál több. Mert: szerintük a szerb képviseli a tehetséget, a kanadai (csak) a szépséget. Mindkét állítás ugyanis nemcsak erősen vitatható, hanem, egy kedves kolléganőm véleménye szerint – gondoltam, ne én mondjam meg ilyen kérdésben, hogyan gondolkozhatnak a nők –, sértő is lehet.
Nem vitás, hogy a szeptemberben a 20-at betöltött és a ranglistán 146. Jakšić tehetséges, de miből állítható, hogy a 20. születésnapját tíz nap múlva ünneplő és a ranglistán már 19. Bouchard kevésbé lenne tehetséges? Annyira szorgalmas lenne, hogy kisebb talentummal is már hatszor annyi pontot gyűjtött, mint a szerb? Ezzel azt akarják mondani, hogy Jovana nem elég szorgalmas? Vagy kimondottan lusta alkat? Ami pedig a szépséget illeti, kettőjük között nem könnyű különbséget tenni, meg ízlés kérdése is, kinek milyen nő tetszik. Mindketten nagyon szemrevalók, fotogenikusak is, így sok helyet kapnak a médiában, már-már veszélyeztetve Marija Sarapova és Ana Ivanović státuszát. Miért sugallja akkor az abszolút élenjáró lap, hogy a kanadai nemcsak szebb, hanem kimondott szépség? Ebből Jovana arra következtessen, hogy nem elég szép, sőt annyira nem szép, hogy csak a tenisztehetséget látni benne? Lehet egy fiatal lányt jobban megsérteni? Vagy csak a szépség mulandóságáról lenne szó?
