Hogy kik lehetnének a legokosabb sportolók, arról sose készült bármilyen felmérés, arról viszont, hogy kik a legostobábbak, az egykor a híres szarajevói focista, a tréfamester Asim Ferhatović nyilatkozott annak idején. A nagy népszerűségnek örvendő focista, aki karriere befejeztével még nevesebb vendéglátó lett a baščarsijai sütödéje révén, megesküdött rá, hogy a szarajevói Željezničar öklözőinél ostobábbak biztosan nincsenek. Vonaton utaztam velük, mesélte Ferhatovic, és keresztrejtvényt fejtettek. Az egyik kérdés négybetűs háziállat volt, de a tehénen kívül senkinek semmi más nem jutott az eszébe.
Ez az anekdota persze nem törölheti el az egykori Jugoszlávia és benne Szerbia ökölvívásának nagy sikereit. Az öklözők sok érmet nyertek az olimpiákon, vb-ken és Eb-ken, idővel azonban a színvonal csökkenni kezdett, s a sportág manapság már a statisztikai hiba szintjére süllyedt.
Időről időre felvetődik a kérdés: van-e mentőöv az ökölvívás számára? Ezzel általában, mint ahogyan a többi küzdő- és extrém sporttal sem, nem foglalkozom, de időnként azért beleolvasok a fenti kérdést boncolgató interjúkba és kommentárokba. Amelyeknek a közös nevezője, hogy senki sem lát megoldást, és nagyobbára a pénztelenség és a szakértők érthetetlen mellőzése az írásokon átvonuló motívum.
Egészen világos, hogy nem lehet éppenséggel minden rosszat az anyagiakra visszavezetni. Mert ha csak a pénz lett volna a megoldás, nem egészen biztos, hogy Vajdaságban például valaha is lett volna erős asztalitenisz és teke. Amit onnan tudok, hogy 40-50 évvel ezelőtt mindkettővel, váltakozó sikerrel ugyan, de megpróbálkoztam.
S ha már visszatekintünk a múltba, azonnal el kell mondani, hogy azok – nem csak a sportra nézve – egészen más idők voltak. A mai fiatalok ugyanis nem emlékezhetnek a TMASZ-ok, ÖÉK-ek és hasonlók idejére, amelyek nem alkottak eszményi rendszert, de legalább létezett valamilyen rendszer. Mert ma már nincs. Leegyszerűsítve: valaha társultmunka-alapszervezetekben dolgoztunk, ami részben megfelelhet a mai vállalati egységeknek, az országban pedig a különböző alapon elosztásra szánt pénz általában az önigazgatási érdekközösségek által jutott el oda, ahova eleve irányítani kellett.
Ma a dolgok sokkal bonyolultabbak. Sokkal több a közvetítő, a pénz kézről kézre jár, amíg az államkasszától eljut a felhasználóig. Ezen a hosszadalmas úton mindenki, aki csak teheti, lecsípi belőle a saját részét, és az amúgy is kevésből még kevesebb lesz. Az egyik közvetítő a sportminisztérium, amely a napokban nem fogadta el a hazai ökölvívó-szövetség 2014-es tervét, mert a 2013-ra kapott pénzzel a szövetség nem tudott elszámolni, ezért támogatás nélkül maradtak. Ez viszont nem gond, mert a minisztérium – ez derül ki az egyik tisztségviselő nyilatkozatából – valószínűleg a bonyolítás érdekében bizonyos összeget az olimpiai bizottság számlájára utal, az pedig saját belátása szerint, a sportolók védelmével indokolva, az öklözőknek is juttat. Függetlenül attól, hogy nem tudtak szabályosan pályázni.
Itt jut eszembe egy eset a szocialista időkből, amikor a klubok ugyancsak pályázatok révén jutottak anyagiakhoz. Az ökölvívók, hogy, hogy nem, de egy esetben hoppon maradtak, mert nem tudták megírni a pályázati kérvényt. Végül az egyiküknek mentő ötlete támadt: Menjen el valaki az evezősökhöz – mondta –, és kérje el a pályázatuk másolatát. Ők kaptak pénzt, tehát biztosan tudják, hogyan kell kérni.
