Nem akartam esetleg kellemetlen helyzetbe hozni őket, viszont a fővárosi sportmédia, mind a sajtó, mind a tévé, már annyira szurkolóközpontú lett, hogy amikor legközelebb valahol összefutok egyik-másik kollégával, megkérdezem tőlük, mi a valós oka, hogy írásaikban vagy kommentárjaikban a szurkolók váltak a sport csaknem legfontosabb tényezőjévé. Nincs sajtóértekezlet vagy szokványos nyilatkozat, amelyben a sportvezetők, edzők és sportolók nem üzennének a szurkolóknak, ne kérnék tőlük a sikerhez állítólag elmaradhatatlanul szükséges segítséget, nem mondanának nekik köszönetet a fantasztikus támogatásért, és nem ígérnék meg, hogy éppen miattuk tesznek meg majd mindent a meccsen, hisz a szurkolók kiábrándítása az utolsó óhajuk.
Mint tudni, a ma ismert szervezett szurkolói csoportok közvetlenül a jugoszláv belháború előtt keletkeztek, s amíg ténykedési területük eleinte a mások becsmérlése volt, az egykori ország szétesése után, a hazai klubok érdekei szerint egymás ellen fordultak, vagyis lassan negyed évszázada, hogy egy fővárosi rangadó, elsősorban a focisták és a kosarasok meccsei, nem múlhatnak el rendbontás nélkül. Korábban a meccsekre az emberek egyedül, esetleg családi és baráti csoportban jártak, ám ezek száma azóta erősen megfogyatkozott. Nagyon sokan jobbnak látják kerülni a stadionok háza táját, hiszen a szurkolói csoportok harciassága és felszereltsége komoly veszélyt is jelenthet a békés átlagpolgár számára, aki időközben arra is rájött, hogy azt a focit, amit manapság a hazai pályákon látni, nem említhető ez napon a legjobb európai labdarúgóknak a tévé előtti karosszékből élvezhető játékának minőségével.
Ha tehát a fizető szurkolók egyre inkább elmaradnak, mi a klubok érdeke, hogy profi szurkolókat tartsanak el. Azok ugyanis nemcsak belépőjegyet nem fizetnek, hanem hasznot húznak a klubokból, például az ő számlájukra utaznak a vidéki vagy külföldi meccsekre, rendbontásaik révén pedig, hisz ezekért rendszerességgel érkeznek a büntetések számlái, további kárt okoznak.
A fővárosi két klub tehát sem anyagi, sem erkölcsi hasznot nem húz a szurkolókból, marad tehát egyetlen válaszként, hogy talán akaratuk ellenére is kénytelenek eltűrni őket, a szurkolók pedig visszaélnek az állapottal, és felelőtlen klubtulajdonosként viselkednek. Olyan a helyzet a klubokban, hogy az edző és játékosok kénytelenek kedveskedni a szurkolóknak, mert azok haragjára már volt éppen elegendő példa.
A szurkolók valaha felnéztek a sportolókra, azok csaknem félistennek számítottak a pórnép körében, manapság viszont az egész úgy fest, mintha a sport és sportolók egyetlen küldetése a törzsszurkolók kényének és kedvének szolgálása lenne. Ezt a viszonyt a fővárosi sajtó általában kölcsönös baráti viszonynak próbálja beállítani, amelyben mindkét fél boldog, hogy egymásra találtak.
Nem meglepő és a belgrádi újságíróknak nem is botrányos ezért, hogy a Partizan kosarazónak sajtóértekezletére például csak a segédedző jön el, és elmagyarázza, hogy főnöke és a csapat tagjai éppen az egyik törzsszurkoló születésnapi ünnepségén vendégeskednek. Amúgy az is furcsa, hogy ez a segédedző egyáltalán a Partizanban dolgozhat. Amikor a Vojvodinában volt, csaknem embertelen edzésmódszere miatt a fél csapat állandóan sérült volt. Véletlen-e, hogy most a Partizan egyik nagy gondja a sok sérült?
