Nincs abban semmi titok, hogyan lehet nagy és erős, nemzetközi szintű csúcseredményekre képes klubot csinálni. Nem kell ahhoz a szomszédba vagy távolabbra menni, és a receptért a Real, a Barcelona, a Chicago Bulls vagy a New York Rangers otthonába látogatni. Jugoszláviában például nagy klub volt fociban a C. zvezda, kosárlabdában a Partizan, a Cibona és a Jugoplastika, pólóban a Partizan, a Becse és a Mladost, kézilabdában a Metaloplastika…
Az új idők új szelével mindezek csaknem eltűntek, létük nagyobbára tengődéssel telik, és csak álmodozhatnak a szép napok visszatértéről.
Ennél sokkal hosszabb írásban lehetne felsorolni minden okot arra, hogy Szerbiában miért lehetetlen újra egy (vagy több) nagy és erős klub létrehozása. Amire azonban nincs szükség, mert elég két tétel említése, amelyek mindent ellehetetlenítenek. Az első a pénz, a második pedig a klubvezetés. Pénz valóban nincs az egykori C. zvezda, Jugoplastika és Becse erejének újjáélesztésére, de ha lenne is, a mai klubvezetők akkor sem tudnának maradandót alkotni. Lehet, hogy szeretnének és akarnának, de nem tudnának, mert nincs meg hozzá a víziójuk és a kapacitásuk. Mindazok, akik a mai klubokban élpozíciót töltenek be, a vízió helyett, kapzsiságukból kiindulva, inkább a saját zsebükre gondolnak, a munka helyett pedig a vádaskodást, civakodást, siránkozást és a mellékes dolgokat művelik.
Mivel pénz belátható időn belül nem is lesz, mert ki az a hülye, aki szerbiai klubba nagyobb vagy nagyon nagy összeget beleölne, tárgytalan bármi másról beszélni.
Hihetetlen, hogy mekkora erőt pazarolnak a fővárosi foci- és kosárlabdaklubok vezetői az egymás elleni kíméletlen háborúra, és azt milyen alacsony, értelmes emberhez sehogyan sem méltó szinten teszik. Mivel a titulusok a kettő közül az egyiknek eleve szavatoltak, egymás torkának esnek, a többieket, elsősorban a nem fővárosiakat pedig közös erővel pusztítják. E téren a C. zvezda volt politikus és üzletember alelnöke, valamint a Partizan filozófus edzője járnak az élen. A leggusztustalanabb az utóbbi napokban az a nyilatkozat volt, amelyben az előbbi a szkopjei kosármeccsen történt verekedés kapcsán tudatta, csapatának pofozkodós kedvű kosarasa még keményebb kellett volna hogy legyen, ott a pálya közepén alaposan helyben kellett volna hagynia a pimasz macedónt, aki nemcsak ferde szemmel mert ránézni, hanem még szabálytalankodott is.
Másrészt nyílt titok, hogy a klubokat nem is a hivatalos vezetőségek, hanem a szurkolócsoportok irányítják. Elvben ez nem lenne gond, ha a klub javára tennék. Érthetetlen, hogy miközben nyilatkozataik szerint imádják a klubot, és életüket adnák érte, miért követik el a stadion- és csarnokbotrányokat, amiért a klubjuk az amúgy is üres kasszából szinte heti rendszerességgel fizeti a kiszabott büntetéseket. Ennek ellenére főnöki elbírálást követelnek meg, és kapnak is mind a kluboktól, mind a játékosoktól és a fővárosi sajtótól is. Itt van például az e heti kosárlabdameccs, amely kapcsán, érzékeltetve, hogy a mellékes dolgok mennyivel fontosabbak, mint bármi más, a belgrádi lapok szurkolói képes oldalakat közöltek, a kosarasok ódákat zengtek a szurkolói támogatásról, ami azt is jelenthetné, üres vagy félig megtelt lelátók előtt nem is tudnának kosarazni, a meccsel kapcsolatos legeslegfontosabb médiaadat pedig a csarnok nézőcsúcsa volt. Amelyről utólag kiderült, lehet, hogy nem is igaz. Erről viszont egy korábbi belgrádi kolléga jutott eszembe. Amikor ugyanis azt találtam mondani, hogy 2-3 ezer néző van a meccsen, fölényeskedve letorkolt: jegyezd meg, ahol én tudósítok, ott minimum 5000 néző van!
