Nem örülök annak, hogy igazam lett, mert szebb lett volna, mind a tv-nézőknek, mind a szerbiai focinak és kosárlabdának, ha a múlt vasárnapi Čović–Vujošević párbaj a jóslatomtól eltérő módon zajlik és ér véget. Így viszont nincs is mit hozzáadni, hisz az egészből csak az hiányzott, hogy a B92 a műsor elején odaírja: 18 éven aluliaknak nem ajánlott. Mert, ahogy hallom, pont olyan volt. Két, állítólag művelt ember önfejű és beképzelt neveletlensége nem szolgálhatott igazzal, s nem az a gond, hogy tulajdonképpen mindketten veszítettek, hanem, hogy sportágaiknak is mérhetetlenül sokat ártottak. A legrosszabb, hogy ők ezt nem fogták fel, hisz a C. zvezda fejese később azt mondta, a Partizan főnöke lesz a hibás, ha a jövőben az állam megvonja a bőkezű támogatást, mert meggondolatlanul feszegette a kérdést.
Ami engem illet, sem a foci, sem pedig a kosárlabda nem szociális, még kevésbé kisebbségi kérdés, amelyeket a költségvetésnek kutya kötelessége támogatni, a közvállalatok pedig esetleg az utóbbiban láthatnak némi emberbaráti lehetőséget, a profi sportban pedig semmiképpen. Vagyis: ha a foci és a kosárlabda itthoni legjobbjai a büdzsé lenyúlása nélkül nem tudnak megélni, nem is kell, hogy létezzenek. Mert ha még nekik is több kell, mint amennyit eddig kaptak, mit mondjon a többi, elvben egyenrangú, de nem fővárosi klub, amelyeket sem az állam, sem a közvállalatok nem karoltak fel.
Már többször is feszegettem, hogy a hazai foci és kosárlabda színvonala nem érdemli meg a profi státust. Ami van, fel kell számolni, és amatőrként újraindítani, amíg nem teremtődnek meg a feltételek az újbóli, de nem önigazgatás-szagú, hanem tényleges professzionalizmusra. Addig valamivel több támogatást kapjanak azok a sportágak, amelyek az áldatlan anyagi helyzetük ellenére sikeresek a nemzetközi színtéren, valóban az ország hírnevét öregbítik a tőlük telhető módon és mértékben, emellett nevelő jellegük miatt a társadalmi figyelmet meg is érdemlik.
A másik fontos dolog a diáksport lenne általános, közép- és főiskolai szinten is. De nem diákolimpiákkal, amelyek, mint a múltban is, csak az aktív sportolóknak adtak még egy szereplési lehetőséget. Azon kell lenni, hogy minden egyes iskolának minél jobb feltételei legyenek a kiemelt sportágak oktatására, s azokban a legjobb szakemberek dolgozzanak a mai profi edzők fizetésével, s az állam mindezt ne csak támogassa, hanem szigorúan ellenőrizze is. Ezek a diák sportolók nem lehetnének klubtagok, és nem szerepelhetnének sem a profi, sem pedig az amatőr versenyeken, csupán a jól megszervezett és példásan népszerűsített iskolai és iskolák közötti bajnokságokon. Klubok, ezzel összhangban, csak felnőttszinten létezhetnének, azokban a sportágakban pedig, amelyeket az iskolák nem művelhetnek, sportsulikat kell alapítani a fenti módon, tehát a legjobb edzőkkel és egyéb elmaradhatatlan kísérőszemélyzettel. Mindkét esetben tehetős magánszemélyek és cégek, valamint a sportminisztérium ösztöndíjakkal támogathatná a legtehetségesebbeket, a szakági szövetségek pedig az olimpiai bizottsággal karöltve alakítanák ki a serdülő- és ifjúsági válogatottakat.
Mindez nem utópia, esetleg némi eltéréssel vagy finomítással már létezik ebben a formában, s ráadásul közmegelégedésre működik is. Ha itt is működne, találják most ki: vajon kiknek nem lenne benne helyük?
