Még meg sem száradt a nyomdafesték azon a szövegen, amely itt a múlt hétvégén jelent meg, a leendő miniszterelnök szájából megtudhattuk, ha éppen odafigyeltünk, hogy az állam eddig óriási összegekkel segítette a Partizant és a C. zvezdát, amit a jövőben nem tesz meg, mert indokolatlan, hogy ők bőkezűen kapjanak, más klubok meg nem. Mivel az a változat, hogy mindenki kapjon, az anyagiak korlátozottsága miatt nem lehetséges, marad a „ne kapjon senki”. Azután mások is mondtak ahhoz hasonlókat, amit magam is bátorkodtam javasolni, ám ez semmilyen örömre nem ad okot. Sem nekem, sem azoknak, akik a szerbiai sport ügyét bármi módon lelkükön viselik.
Gondolja bárki is, hogy normális gondolkozásnak veszik-e ott, ahol erről-arról, de különösen a pénz útjairól döntenek, hogy egy, a nevesnél is nevesebb edző és kosárlabda-szakértő szerint nem omlana össze a világ, ha a Partizan és a C. zvezda is megszűnnének létezni? Megszűnhetett a vízilabda- vagy az asztaliteniszklubjuk, de azokat is úgy élesztették újra, hogy egyből bajnoki reményekkel indultak. A Zvezda pólósai vagy tíz éven át nem léteztek, de valahol megelégelték, hogy tartóssá vált a Partizan egyeduralma. Hogy milyen erők rejlenek a Zvezda mögött, mutatja, hogy a Partizan könnyen letörölte a színről a Becsét és a Vojvodinát, ám a szomszédokkal nem képes megbirkózni, s még azt is el kell tűrnie, hogy Kragujevacon is kitaláltak egy klubot, amely szintén elébük állt.
Egyszóval, a két, önbecsülés szerint nagy, összességében azonban meglehetősen szerény fővárosi sportegyesület büszkeségei, a labdarúgó- és kosárlabdaklub még véletlenül sem szűnhetnének meg. Ha nem megy így, ahogy eddig ment, majd megy másként. Ötletből biztosan nem lesz hiány, a miniszterelnök pedig csak győzze lestoppolni őket, amíg meg nem unja az egészet.
Hogy a fővárosi sportban rá sem hederítenek a nagy hatalmú politikusra, mutatja a legújabb eset is. Szerbiában az atlétika – mert ilyen iránta a viszonyulás – nem számít komoly sportnak. Az atlétika, mint már nagyon régen is, csak ritka egyéni eredmények szintjén létezik. Valaha csak Gubijan és Mihalić, azután Gere, majd Vera Nikolić és Stekić, a közelmúltban Topić és Jevtić, újabban Španović, Dudaš és Bekrić miatt nem veszett feledésbe, hogy ilyen sportág is létezik. Ha ők például ma leköszönnének, holnap Szerbiában senki sem emlegetne atlétikai csarnokot, vb-t és Eb-t, és a többség részéről a rivaldafénynek az a kis csóvája is azonnal a focira és a kosárlabdára irányulna. Španović, Dudaš és Bekrić létezése azonban nagyszerű ürügy és alkalom, hogy a főváros ismét magának ragadja a sportra költhető pénz egy szép darabját. Függetlenül attól, hogy a trió egyike sem igazi belgrádi, csakúgy mint a többi valamirevaló atléta, tehát Kolašinac, Terzić, Tomašević és Jelača sem, atlétikai csarnok, állítólag teljes gőzzel, éppen a fővárosban épül, és láss csodát, amikor az újvidéki maraton senkitől sem remélhet egy dinár segítséget sem, az atlétikai szövetség elintézi a sportminisztériumnál – noha Szerbiának egyetlen valamirevaló maratonfutója sincs –, hogy kiemelt érdekekre hivatkozva 7 millióval támogassa a belgrádi futóversenyt!
