Kevés olyan nehéz munkahely van, mint az edzői. Gondolok itt természetesen a focira, de a kosárlabdára is. Óriási pénzek forognak kockán, gyakran túlzott az elvárás, a munkát pedig gyakran a klubvezetés is hátráltatja. Mindenkinek ugyanis egy sztárcsapat és egy sztáredző az álma, de gyorsan kiderül, hogy nincs meg a kellő kémia, hogy a dolgok sehogyan sem állnak össze, ezért az sem ritkaság, hogy a saját elképzeléseit konokul erőltető edző a klubja és saját sírját ássa meg.
Sehogyan sem tudtam megérteni, miért alkalmazta a Bayern Guardiolát, aki komoly focista volt, a Barcelonában, az adott kerettel edzőként is nagyot alkotott, de a németekkel az ő stílusa már nem hozza az európai trófeát. Mint ahogyan érdekes volt a visszavonult Alex Ferguson helyére beültetett David Moyes esete is. A gárda, amellyel az előbbi aratott, az utóbbival középszerű társaság lett. Utólag teljesen mindegy, ki volt a ludas, és az is, hogy a baj oka valószínűleg nem csak az egyik oldalon kereshető.
Nem kell azonban elrettentő példákért külföldre menni. Itt az edzői munka nemcsak nehéz, hanem komoly agygörcsökkel is jár. Még friss a szerb válogatott volt szövetségi kapitányának esete, akiről a mai napig sem tudni, hogy milyen elképzelés eredményeként érkezett, de határtalan támogatást élvezett, amiből azt értette, hogy tehet, amit csak akar, mégis számos mellékes dologra pazarolta a focisták és saját idejét, valamint a szurkolók idegeit. Az lett a vége, hogy a kórusra sikertelenül átnevelt társaság nagyon lemaradt a vb-ért folyó versenyfutásban, hogy új, fejlődésképes és a következő versenyciklusokra már igazán jó keretet nem teremtett, majd távozott, abban a tudatban, hogy neki volt igaza, csak senki sem értette meg, hogy mit akar.
Még furcsább a Partizan kosarazói edzőjének esete, aki nem a kerettel, hanem az egész világ pénzügyeivel és a folytonos sérelmekkel foglalkozik, és a meccsek előtt, közben és után minősíthetetlenül viselkedik és nyilatkozik.
Jó lenne tévedni, de a gyakorlat azt mutatja, hogy ez ritka eset. Szerintem első nagy baklövését máris elkövette a kosárlabda-válogatott kapitánya is, még mielőtt egyetlen mérkőzésen is vezette volna a gárdát. Amikor kérdezték, inkább maradt volna a diplomatikus válasz mellett, mint hogy kerek perec kijelentette, a szerb válogatottban sose ad helyet külföldieknek.
Mintha a focikapitány „nálam csak szerb vagy Szerbiában született focizhat” álláspontját másolta volna le. A nemzeti kérdésről mindenkinek lehet saját véleménye, de nem vezethet mindenki állampolgársági politikát. A válogatottban, itt nincs dilemma, nem egy nemzet tagjai vagy az egy országban születettek szerepelhetnek, hanem az állampolgárok között a válogatottságra legérdemesebbek. Egyébként nem vettem észre, hogy a szerb kosárlabda-válogatott mezéért sorokban tolongnának a külföldi sztárok.
