A becskereki sötét erdőben halva találták K. B. hajléktalant.
Előrebocsátom, a balladára való allúzió enyhe túlzás, de később mindenre fény derül.
Nagy hidegek jártak. A környéken megesett, hogy holdvilágos éjszakákon emberek fagytak halálra. Ez most végre megtörtént a városban is. K. B. szomorú esete felemelő érzéssel töltötte el a városatyákat, mert az egykori vármegyeszékhely, melynek történetét ők csak 1945-től ismerik, így nem marad le fagyhalál dolgában a környező településektől. Kérem, a verseny az verseny. Lelki szemeikkel már látták, ahogy a város képe bejárja a tévéhíradókat és a napilapok címoldalára is fölkerül. Lehet, hogy kamerák elé is állhatnak, és akkor jól odamondanak majd a hidegnek meg a jeges szélnek. Az alkalmat megragadva beszámolnak majd a nagyvilágnak, hogy a városvezetés a kormány segítségével az idén is nagy sikereket ért el. Például svargli- és szélkakasfesztivált rendezett, ősszel sörnapokat is, pedig a sörgyár régen becsukta kapuit. Részletekbe nem fognak bocsátkozni, mert a fagyhalál nem játék. A bánsági város minden szempontból igyekszik visszaszerezni régi tekintélyét a régióban. De térjünk vissza a kemény tél első idei áldozatára. Hetvenéves lehetett. A férfi meredten gubbasztott a Csókliget deres padján, amikor a közelben magasodó törvényszék portása, Stefan Idvorean megjelent a képben. A reggelizni szándékozó egyenruhás, a Csókligetet átszelve ment svargliért a hentesüzletbe és szemet szúrt neki, hogy a padon kuporgó nagykabátos vállán verebek üldögélnek. Derék portásunk megállt, közelebb ment, odahajolt és az ismeretlen vértelen, kék arcát és diszkrét mosolyba meredt fehér ajkait látva tudta, ez az ember szépet álmodhatott, de ma már nem reggelezik. A többi úgy történt, mint ahogy a nagykönyvben írva vagyon. Stefan annak rendje-módja szerint jelentett. Rendőrök szálltak ki és helyszínelők. Személyi okmányokat nem találtak a szerencsétlennél. Zsebében csak egy elpiszkolódott zsebkendő volt, rajta K. B. monogrammal. – Ismeretlen férfi holtteste a parkban. Minden jel szerint fagyhalál. Idegenkezűség kizárva – állt a jegyzőkönyvben. Vajon ki lehet az áldozat? A szebb időket is megélt férfit a halottas házba szállították. A temetkezési vállalat ügyeletese telefonált. Röviddel ezután megérkezett a szakértő. Szilavér, aki hivatását tekintve kárpitos volt, de jó ideig a temetkezési vállalatnál dolgozott, jól értett a halottakhoz. Nem voltak gátlásai. Most is azonnal odalépett a kiterített testhez, megemelte a lepedőt, és meglepetésére nem az arcát tekintette meg, hanem szép barna téli cipőjét. A hulla fordítva feküdt. – Hiszen ez a plébános cipője! – nyitotta tágra a szemeit Szilavér, aki a templom dolgaiban is jártas volt, időnként ministrált és perselyezett is a székesegyházban. A hulla arcáról angyali nyugalom sugárzott, mégsem a helyi plébános volt, hanem K. B., akin Szilavér a plébános bélelt téli cipőjét azonnal felismerte. A parókiára sok alamizsnát váró csenget be, különösen a tél beálltával és a karácsonyi ünnepek táján. Közéjük tartozott K. B. is, akinek előélete elég rejtélyes volt. Egyesek tudni vélték, hogy lecsúszott nemesek sarjadéka, mások, elsősorban beszédmodora és szókészlete alapján, tanárembernek tartották. Azt is mesélték, hogy szépen zongorázott, és Krisztián Margit tanítványaként ügyesen vívott, csak azt fedte homály, hogy miként zálogosították és adták el a házat a feje fölül. Egy ideje hajléktalanként tengette életét. Nem ő volt az egyedüli, aki alamizsnáért jött a papokhoz. Megfordult itt mindenféle kéregető. Történt egyszer, hogy az ablakon keresztül egy, az arcát eltakaró hajléktalan belopózott a plébániára, és ott bántalmazta és ki is rabolta a prelátus urat. Kýrie, eléison. Nem lett belőle nagy ügy, csak a prelátus úr lábát tették gipszbe. De hogy kerül a plébános cipője a hajléktalan lábára? Úgy történt, hogy nemes szándékú, mindig adakozó plébánosunk advent idején saját, bélelt, téli cipőjét vetette le és ajándékozta egy alázatos kéregetőnek, aki ezek után egy ideig nem csengetett be a paplakra. Mindketten hálát adtak az Istennek. Egyik ezért, a másik meg azért. A hideg különös dolgokra készteti az embereket. Szívük a nagy zimankóban vagy nagyon megenyhül, vagy kővé mered. Mindkét állapot veszélyeket rejt. K. B. meg volt győződve róla, hogy a meleg lábbeli megvédi minden bajtól, még a fagybéli halálos álomtól is. Hát nem így történt. Ha most alkalma lenne, bizonyára elmondaná, hogy amíg az álom kerülgette, éppen nyár volt, szikrázó napfény, és barátaival négyes hajóban eveztek a Fischer-fürdő felé, mielőtt végképp elszenderült volna a padon. Szilavér a plébános cipőjének köszönhetően könnyen megfejtette a zsebkendőn olvasható hímzett K. B. monogramot, és büszkén diktálta az ügyeletesnek, hogy a fagyhalált szenvedett ismeretlen egyén nem más, mint Krumenacker Benő. A halottasház szolgálati telefonjáról azonnal felhívta a plébános urat és boldogan közölte, hogy megvan a cipő. – Visszavigyem-e? – kérdezte végezetül. A választ nem hallottuk, de a plébános döbbent arcát könnyen el tudjuk képzelni.
A Csókliget sokat tudna mesélni azokról, akik szerelemféltésből itt párbajoztak, akik búcsúlevél nélkül mentek a Bégának, és azokról is, akik messzire kerültek a ligettől, és ma már csak Krumenacker Benő társaságában térhetnek haza.
