Ez július 2-án, sarlós Boldogasszony napján, annak is hajnalán történt 1918-ban, amikor a nagy háború miatt már mindenki tegező viszonyban volt a halállal. Különösen a frontharcosok, akik csukaszürke mundérban, német vezényszóra, saját anyanyelvükön imádkozva cimborálhattak az ördöggel. Sokan alkut kötöttek vele, másoknak még erre sem volt ideje. A Jóisten ebben az időben erősen foglalt volt, a teremtés műhibáit javítgatva nem sok időt szentelhetett a sokféle fohásznak, amely szentjánosbogárként röpködött, és világította be a csillagtalan éjszakákat. A hadi cenzúra sokkal figyelmesebb volt, negyedik éve olvasta fáradhatatlanul a fronton feladott és oda érkező levelezőlapokat, küldeményeket. Éreztette a törődést. A hadititkok persze nem ott rejlettek. A világ sorsa másutt dőlt el, de ehhez a bakának, tudjuk, már semmi köze sem volt. Szóval, Kállay, született Madarász Terka Szentmihályról akkor indult katona fiához, amikor ég és föld között igencsak nagy volt a jövés-menés. Ezen az úton egymást érték megtört szívű anyák, vigasztalan hitvesek, bakák és angyalok. Nem is csoda, a frontokon élettel, halállal mérték a lassan múló napokat és az örökké tartó éjszakákat. A katona hazavágyott, hazaírt, és postát várt, ez volt egyetlen menedéke. Vranka József közlegény, akit Ókérről soroztak a gyalogsághoz, a következőket írta a szüleinek címzett levelezőlap, a Feldpostkorrespondenkarte hátlapjára: – Kedves szüleim, én, hála Istennek, egészséges vagyok, amit önöknek is szívből kívánok. Itt a stellungban hárman vagyunk magyarok, én meg két petrőci tót. Egy másik baka, nevezett Lebhaft Ferenc, aki népfölkelőként védte a schwarz und gelb monarchiát, önmagáról és bajtársairól készült csoportképet küldött fiatal feleségének: Wol Geborene Frau... Lebhaft, született Megyesi Juliannának. Ferenc bajtársai társaságában, újsággal a kezében, egy sziklán ülve néz a reménynek és szeretteinek a szemébe.
De ne tévesszük szem elől Kállay, született Madarász Terkát, aki rózsafüzért morzsolgatva szaporázta lépteit Nagybecskerek felé. Néhány fájdalmas titkon volt túl, amikor a Demkó-tanyát elérte. Innen már látszott a város. Szedte a lábát, ahogy tudta. Fohászkodva, gyorsan, nem egész két óra alatt Nagybecskerekre ért. A Ferenc József téren, ahová a hosszú Váraljai utcán ért fel, a piac nagyban állt. A négyzet alakú teret rézsút sínpár szelte át. A kövezetből alig kiemelkedő vasúti pálya senkit sem zavart. A bánáti kisvasút menetrend szerint itt áthaladó szerelvénye sem. Mindenki tette a dolgát. Kállay, született Madarász Terka az egykori magisztrátus épülete felé ballagott, ahol a Szt. Jánoshoz címzett gyógyszertárban fejport vásárolt. Évek múlva ide, az új patikus, Milivoj Moljac családjához szegődik cselédnek főhősünk idősebb lánya Márika. Füttyszó hallatszott. Amikor a megyeháza mellett, a Bonnaz utcából föltűnt a zsombolyai vicinális, Kállay, született Madarász Terka már a főtér közepén, a Kiss Ernő aradi vértanú szobrának tövében állt az utazni szándékozó polgárok között. A kis vonat jó nagy füsttel járt. Sokan, köztük fekete selyemszoknyákban sváb asszonyok szálltak föl gyerekeikkel az alacsony, emberméretű vasúti kocsikba. Őket ünneplőben, ezüstgombokkal kirakott, feszes, fekete bársonyból szabott mellényben, fekete kalapban férjeik követték. Az első postakocsit, amely barna páccal volt befestve, és szerényebb kivitelű volt, négy olajzöld vasúti kocsi követte. Kállay, született Madarász Terka másodosztályra szállt. Két csőszteleki asszony mellett az ablakhoz telepedett le. A batyuját nem tette a feje fölötti rácsozatra, egyszerűen az ölébe emelte. Így biztonságban érezte dolgait és önmagát. Sokan utaztak. A keskeny vágányú tiszteletet parancsolóan füttyentett egy rövidet, és szuszogva lassan lendületbe jöttek az egyszerű ember számára oly titokzatosnak tűnő forgattyúk és rejtélyes herkentyűk. A szerelvény áthaladt a főtéren, majd a Bukovac-palotánál egyenesbe jött, és folytatta útját a főutcán. A Hunyadi utca így a vonat ablakából nézve nem tűnt olyan hosszúnak. A boltok ilyenkor nyitottak. Az árnyékolóponyvákat hosszú kampós botokkal inasok húzták ki a kirakatok fölé. Az első csikordulás a Vági-patikánál hallatszott. Itt lassított, és enyhén kanyarodott balra a szerelvény. A Korona Szállónál fölvett még néhány utast, akik a hídon át a búzatérről érkeztek. Ezeknek már nem jutott ülőhely. A vonat nagy sistergéssel nekilendült, hogy a szerb köztéri kőkereszt és az artézi kút mellett elhaladva kellően felgyorsulhasson, és az utca derekánál könnyebben kapaszkodjon jobbra a Bégán átívelő hídra. A folyón túl, a Temesvári utcában volt a kisvasút negyedik megállója a városban. Innen nyílegyenes pálya vezetett Bégafőig. Itt az ünneplőbe öltözött svábok közül sokan leszálltak, így azok is leülhettek, akik eddig kosaraik mellett ácsorogtak. Búcsú volt. Kirchweih. Sarlós Boldogasszony. Maria Heimsuchung. Selyemcukor és rezesbanda, gyermeköröm. Mintha wurlitzer szólna, a körhinta forgását kísérő polka még sokáig az utasok fülében csengett.
(A teljes szöveg a Magyar Szó 2018-as Naptárában olvasható)
