Nem is tudom, melyik oldalról közelítsem meg az anyák napját, úgy mint gyermek, vagy úgy mint anya. Gyermekként talán könnyebb, hiszen úgy jobban átélem, mit jelent, hogy van anyukám. Úgy gondolok rá, mint a mindenségre, örökké való dologra, és minél jobban érik bennem az idő, annál nagyobb a szeretetem, a hálám iránta. Gyerekfejjel egészen másként szeretünk, másként tisztelünk, másként becsülünk meg dolgokat, akkor még mindenről úgy gondoljuk, hogy jár nekünk, természetes, hogy van. Később kezdjük megérteni a világot, felnőttként, szülőként értékeljük jobban a természetesnek, kötelezőnek vélt dolgokat. Azt hiszem, így van ez az anyák iránt érzett szeretettel, megbecsüléssel is. Igaz, hogy azt a szeretetet, amit mi kaptunk, nem tudjuk teljesen viszonozni az édesanyánknak, azt a saját gyermekünknek tudjuk majd megadni, őt tudjuk vele elárasztani, átölelni.
Fájdalomban tapasztaljuk meg igazán, milyen az anyai ölelés és milyen erővel vigasztal, akkor értjük meg, hogy a tőle kapott szavak, tettek, érintések útravalók – és életre szólóak. Az anya a biztonság, a nyugvópont, a mindenség, ahová a gyermek mindig visszatérhet jó szóért, ölelésért, dorgálásért, összebújásért. Persze a gyermek ezt nem becsüli, csak tudja, hogy van, érzi, hogy jó neki, tisztában van vele, hogy mindig odaszaladhat, odakuporodhat. Aztán az óvodában meg az iskolában anyák napi verset mondatnak vele, szerepel, táncol, hangszeren játszik, és látja, hogy az anyja szeme könnybe lábad már csak az ő puszta létezésétől, és akkor kezd derengeni neki, hogy ő egy csoda lehet, de még nem érti, csak sejti. Érteni csak sokkal később fogja, majd akkor, amikor a sajátját ringatja, amikor gyermeke arcát simogatja, amikor mosolyára mosollyal válaszol.
Hogy hogyan lehetne megünnepelni az anyák napját, vagy kell-e? Nem tudom. Ünnep anyának lenni, és boldogság, hogy van édesanyánk.
