Lehet-e jónak nehezen nevezhető filmnek szinte minden pillanatát élvezni? A válasz: lehet. Ilyen alkotás a legendás Queen rockegyüttesről és annak frontemberéről, Freddie Mercuryról szóló, a zenekar egyik legismertebb slágeréről, a Bohemian Rhapsodyről elnevezett mű.
A Bryan Singer rendező által megkezdett, majd Dexter Fletcher rendezésében befejezett Bohém rapszódiával az a legfőbb gond, hogy meg sem próbál pszichológiai mélyfúrást végezni, pedig a témából kiindulva lett volna mihez nyúlni, Freddie Mercury mozgalmas élete elegendő anyagot biztosíthat egy ilyen vállalkozáshoz. A Farrokh Bulsara néven született énekeslegenda családjával az 1964-es zanzibári forradalom elől menekült Angliába, ahol az akkor 18 éves srácnak nyilván nem volt egyszerű a beilleszkedés az új környezetbe. Azokat a kérdéseket, hogy hogyan hatott rá a közismertség, hogyan élte meg a gyorsan jött sikert és az azzal járó gazdagságot, továbbá a pénz és a népszerűség árnyoldalát, hogyan kezelte szexuális másságát, és hogyan viselte halálos betegségét a film nem feszegeti, legfeljebb sejtet belőlük valamit.
Az alkotók a kockázatmentes utat választották, és a „sztár születik” dramaturgia közismert receptjét alkalmazva, egy tündérmesét kreáltak Freddie Mercury életéből és pályafutásából, meggyőződésem azonban, hogy a több lélektan nem vezetett volna mítoszromboláshoz. Mint minden életrajzi alkotás, a Bohém rapszódia is él a sűrítés technikájával, láthatjuk egyes közismert dalok létrejöttének meglehetősen bugyuta, ám némi jószándékkal mégis szerethető keletkezéstörténetét, nincs is ezzel gond, az együttes munkásságát ismerő néző számára azonban zavarók lehetnek az időbeli csúszkálások. A mű az együttes 1985-ös Live Aid megakoncerten való remek szereplésével zárul, amely előtt Freddie Mercury elmondja társainak, hogy AIDS-ben szenved. Ezt az információt egyértelműen nem lehetett kihagyni a filmből, bár szakértők szerint az énekes ekkor még nem tudhatta, hogy HIV-pozitív. Bárhogy is legyen, ennél jóval nagyobb hiányosságnak tartom azt, hogy Freddie életének utolsó hat évéből a film nem mutat meg semmit.
A filmkészítők biztosra mentek. Semmilyen kockázatot nem vállalva, a zenére fektették a hangsúlyt, bízva annak átható erejében és a Queen munkássága iránt rajongó közönségben. Nem tévedtek. És olyasvalakiként, aki még Freddie Mercury élete alatt behatóan ismerte az együttes opusát, elmondhatom, hogy a filmkészítők remek dalválogatást végeztek a csapat műveiből, a filmben felcsendül a Queen szinte összes jelentős slágere. A filmzáró hatásos koncertjelenet pedig hatalmasat üt – nemcsak a nézőt kápráztatja el, hanem a tündérmese szellemiségében még a fia dolgai iránt mindig tartózkodó édesapát is végre sikerül „betörni”.
Ha a filmre, mint egyedi esztétikai produktumra gondolunk, akkor a Bohém rapszódia esetében nem beszélhetünk egy rendkívüli alkotásról, de ha a filmre az együttes zenéjét népszerűsítő eszközként tekintünk, akkor a mű elérte célját: a nézők imádják az alkotást, és világszerte özönlenek a mozikba. A producereknek és filmgyártóknak nyilván nem is egy esztétikailag igényes alkotás létrehozása volt a célja, hanem a legenda státusz megerősítése, amiből nagymértékben kiveszi a részét a Freddie Mercuryt megnyerően alakító Rami Malek. Összegezve: a Bohém rapszódia egy jó hangzású moziban kiváló szórakozást nyújtó családi film – extra zeneélménnyel. A bajnokok show-ja folytatódik.
