Fél évszázaddal ezelőtt, de írhatnám úgy is, hogy csupáncsak fél évszázaddal ezelőtt, a disznóvágás nagy eseménynek számított.
Persze, nem a disznónak, hanem nekünk.
Úgy kezdődött minden, hogy asztalhoz ült a családfő és párja, hogy megbeszéljék vágnak-e disznót, vagy sem. Azt hiszem, ebből soha sem volt perpatvar, de abból már lehetett, hogy hányat vágjanak, meg mekkorára hizlalják, és ha vágnak, hány sonkát füstöljenek fel, csak a hátsót vagy egy hátsót és egy elsőt, hány tábla szalonnát hagyjanak, készítsenek-e véres hurkát, mennyi kásáshurka legyen…
Miután mindezt alaposan megvitatták – néha több napig tartottak a komoly tárgyalások –, megvették a malacot, pontosabban a malacokat, kettőt, hármat legalább – attól függően, mekkora volt a család – és elkezdték nevelgetni őket. Volt, aki a városban élő rokonoktól is megkérdezte, szeretne-e disznót vágni, vagy maguk a rokonok jelentkeztek, hogy csatlakoznának egy ilyen prodzsekthez.
Ahogy nőtt a disznó, úgy fokozódott az izgalom. Amikor már meghaladta a másfél mázsát, már mindenkinek viszketegsége támadt. Hamarosan itt az ideje! Az, aki értett a disznóvágás művészetéhez, nem keresett böllért, aki nem, ahogyan manapság az orvosoknál, neki is időpontot kellett kérnie. A böllér kilétéről már kora ősszel, vagy még előbb elkezdtek morfondírozni. A Pista jó böllér, kiváló töltelékeket készít, de a Józsi kolbászai finomabbak, Géza töpörtői senkijével sem vetekszenek...
(Fotó: Dávid Csilla)
A nagy nap közeledtével, amikor már a disznó is súlyával küszködve röfögött az ólban, még egy utolsó komoly beszélgetésre ült össze a család. Számba vették azt, amit már eleve tudtak, hogy hányan lesznek a disznóvágás napján, ki mit csinál, kiket hívnak meg majd vacsorára, ki mindenkinek készítenek kóstolót, megvannak-e a szükséges edények, a fűszerek, a fokhagyma, a vöröshagyma. Mennyi só kell majd a sonka és a szalonna sózásához, mennyi rizs a kásáshurkához, a vérhez száraz kenyeret kell biztosítani... Én még láttam, ahogy szalmával pörkölik a disznót, azt is be kellett készíteni. De kellett egy hatalmas teknő is, amiben lemosták a jószágot, és a nagy asztalok sem hiányozhattak. A késeket a böllér hozta, sokszor a húsdarálót is. A töpörtőt nagy üstben sütötték, csutkával tüzeltek alá, a kezdetben erős volt a láng, később óvatosan fűtöttek, nehogy odaégjen a zsír. És üstben főzték a fejet, a disznó farkát, a bőröket, a májat, a tüdőt. Mindezt megabálták, hogy később különböző hurkák készüljenek belőle. Kásás hurka, májas hurka, svargli, vagy ahogyan uriasan nevezik bőrsajt. Készült még húsos hurka, véres hurka is, ha reggelire sült formájában nem fogyasztották el a velővel együtt. Az abalét nem öntötték ki, abban főtt a szárma, azaz a töltött káposzta. Sokan esküdnek arra, hogy a világ legjobb töltött káposztája a disznótorokon készül. Ezt jómagam is aláírom. A titok az abalében van!
Sürgött-forgott a seregnyi ember. Ha valaki a távolból, mondjuk fentről nézte volna őket, egy zűrös képet lát, fejetlen futkosást, be a házba, ki az udvarba, ismét be a házba egy vajlingért, a fészerhez egy kosár csutkáért… Ebben a fejetlenségben azonban mindig rend volt, mindenkinek megvolt a maga elfoglaltsága, a férfiaknak, a nőknek egyaránt. Senki sem próbálta más munkáját elorozni, nem kotyogtak egymás dolgába feleslegesen. A belet mindig az asszonyok mosták, ők főztek, elkészítették a reggelit, ebédre megsütötték a hurkát, kolbászt, vacsorára a szármát és a sülteket karajból, tarjából, bordából. Estebédre már nagyobb teríték kellett, mert ilyenkor egy asztalhoz ült a teljes rokonság…
Az asszonyok figyelték azt is, hogy mennyi pálinka fogy, és ha kellett, csípőre tett kézzel dorgálták a férfiakat. Gyakran el is dugták a flaskót, amíg nem készültek el a töltelékek, hogy a túlzott pálinkázás ne ártson a kolbász ízének.
A gyerekek mindezt élvezték. A kisebbek folyton segíteni akartak. „Maris, vidd már innen a gyereket, lábalatt van!” A nagyobbakat pedig küldték a boltba, sörért, üdítőért. Pálinkáért és borért is, de nem a boltba, hanem a Palihoz, mert az ő bora a legjobb, a pálinkát pedig Dénestől hozatták.
Folyamatos volt az ugratás, a viccelődés, de senki sem sértődött meg. Még nem hallottam arról, hogy disznóvágáson nagykéssel zavarták volna egymást az emberek.
És az ízek! Azok a fenséges ízek! De hagyjuk. Csak egyet említek, mert nem bírom elhallgatni. A hájas kiflit! A hájas kifli íze nagyon hiányzik.
Már nem tudom, hogy mikor veszítettem el a hájas kifli ízét, a friss vér és velő ízét, a frissen sült kolbász, a kásás hurka zamatát, a disznótori szármáét. Mikor veszítettem el a vidám disznótorokat?
Nem tudom, csak azt tudom, hogy kár érte.
Rohanó világunk ezt hozta. Nincs már időnk a disznótori forgatagra. Nincs időnk egymásra.
Mások lettünk. Nem a világ, hanem mi.
Meg aztán a disznó sem a régi.
