Sinkovits Péter költészetének visszatérő motívuma az örökös nosztalgia. A kimondatlanul hagyott, vagy csak sejtetett gondolatok és képek között nem ritkán elvágyódás fedezhető fel. A valószínűsíthetően sosem létezett Aranykor iránti honvágy a szerző regényhőseitől sem áll távol. Ebből kifolyólag a Sinkovits-hősök legfőbb ismertetőjegye a töprengés. Elmélkednek létről, világba vetettségről, hitről, útkeresésről, szabadságról, identitáskeresésről, filozófiai kérdésekről, művészetekről. Hozzájuk hasonlóan csodálkozik rá a világra immár első személyben maga a szerző is, amikor tárcát ír, tűnődései közepette egyféle belső utazásra invitálva olvasóját.
„Tárcát írni öröm – árulta el egyik beszélgetésünk során Sinkovits Péter. – Az életben széttekinteni, jó könyveket olvasni, bölcseleti témákkal tovább ismerkedni úgyszintén. Az írás lehetőséget kínál átszűrni a dolgokat, újragondolni őket, szinte a tabula rasa alaphelyzetéből kiindulva. A Verkli-sorozat egyfajta szellemi torna volt a részemről, kedvcsinálóként másoknak is.” Jobbára az említett, a Magyar Szóban megjelenő Verkli-sorozatból, továbbá a napilap más rovataiban közölt, illetve a Dolgozók című hetilapban napvilágot látott tárcákból állította össze a szerző Verkli című, válogatott tárcákat tartalmazó kötetét. És nagyon jól tette. Merthogy tárcát – különösen jó tárcát – nemcsak írni, hanem olvasni is öröm.
Az aktuálpolitikai beszámolók, fekete krónika és közéleti hírek közt a tárca mindig üde színfoltja egy lapnak. A könnyed hangvételű kisesszé lehetőséget nyújt a szerzőnek arra, hogy fesztelenebbül közelítsen egy adott témához, a feldolgozott kérdés mélyére hatolva szót ejtsen a háttérben zajló történésekről, és a különböző jelenségek közt megbúvó összefüggésekre is rámutasson. Sinkovits Péter tárcáiban az egyszerre befelé néző és kifelé figyelő gondolkodó ember bölcsessége, az újságíró témaérzékenysége és az író nyelvi pallérozottsága találkoznak egymással. A szerteágazó intellektuális szövegtömböt minden alkalommal az emelkedett líraiság fogja össze.
Tartalmilag a legkülönbözőbb társadalmi és kulturális kérdések merülnek fel Sinkovits Péter tárcáiban. A vajdasági hétköznapok, családi történetek és közéleti állapotok ugyanúgy tetten érhetők az írásokban, mint az emigráns sors, a kihaló nyelvek vagy egy életpálya fölötti elmélkedés. A barátság, a művészetek, akárcsak a sorsmeghatározó véletlenek vagy véletlenszerűnek tűnő eseménysorozatok feletti töprengés ugyancsak több írás tárgyát képezik. A tárcák visszatérő hőseinek nevezhetők az esszéíró Cs. Szabó László, a poliglott Lénárd Sándor, és a Szerb Antal nyomán választott eszményi táj: Itália. S amit még nagyon fontos hangsúlyozni: írásaiban a szerző képes a legkülönbözőbb témákat ötvözni és azonos síkba helyezni.
Az élet megszámlálhatatlan, egymástól különálló, az egyén révén azonban egymással összefüggésbe hozható mozaikkockából tevődik össze. Sinkovits Péter arra vállalkozott, hogy publicisztikai tevékenysége mozaikkockáinak egy részét egybegyűjtve összefogja azt a sok apróságot, amiből összeáll szellemi életének története. Ehhez nyilvánvalóan az idő dokumentálásának igénye is hozzájárult. Efemer kérdések boncolgatása, egy találkozás története, röpke visszaemlékezés egy írótársra, olvasmányélmények tovább gondolása sorakoznak egymás után, mind-mind a maguk módján formázva azt a „folyamatosan alakuló »világnézet«-et”, amelynek legfontosabb jellemzői a bölcs derű és a mindig megfontolt megszólalás.
Sinkovits Péter kimértsége azonban nem annyira a mondandóra, hanem sokkal inkább a közlés módjára vonatkozik, alátámasztva, hogy halkan is lehet markáns véleményt megfogalmazni a körülöttünk lévő világról. A Rotterdami Erasmus A balgaság dicsérete című műve megjelenésének ötszázadik évfordulója alkalmából született tárcájában például nehéz észre nem venni a korunkra (is) vonatkoztatható utalást. „Szerzőnk szerint a balgaság az élet igazi fűszere, hiszen míg a bölcsek ráállnak arra, hogy az ész vezérelje cselekedeteiket, addig a balgák utat engednek a szenvedélyeknek, márpedig azok képezik az öröm és boldogság forrásait. A balgaság (vele együtt a kölcsönös ámítgatás és hízelkedés) édes méze nélkül nem tűrné el hosszabb ideig nép a fejedelmét, úr a szolgáját, tanító a tanítványát, barát a barátját, asszony a férjét, asztaltársát a lakomázó és gazda a bérlőt.” A tárca elolvasását követően a szerzővel közösen elmerenghetünk, vajon mennyiben változott az emberi lét minősége és természete a humanizmus kora óta eltelt fél évezred alatt.
Sinkovits Péter írásai józan tűnődések az élet kérdései fölött. Amellett, hogy izgalmas olvasmányélményt nyújtanak, töprengésre késztetik a befogadót. Egy-egy elolvasott tárca a könyv becsukását követően is ott motoszkál az olvasó fejében: elgondolkoztatja, párbeszédre ösztökéli, belső vitahelyzetet teremt, nem lehet nem figyelni rá, szól, mint egy sosem létezett Aranykort idéző álomban felejtett verkli.
