Annak idején megfogadtam magamnak, hogy technológiai fejlődést figyelembe véve úgy öregszem meg, hogy aktív felhasználója maradok a digitális vívmányoknak. Nem félek a fejlődéstől, hanem azt állandóan figyelve, napi szintem adaptálódva, tanulva részese maradok. Közel egy évtizeddel később úgy érzem, ezt részint sikerül megvalósítanom, bár némi kétségek már felmerültek bennem is. Nem elég birtokolni egy információt, azt gyakorlatban is tudni kellene használni.
Manapság azonban olyan rohamos a fejlődés, hogy ember legyen a talpán, aki mindent követni tud. Emellett nem elég valamiről „elméletben” tudni, jó lenne napi szinten használni, vagyis egy adott eszközhöz valamiféle módon – tegyük hozzá munkahelyen – hozzájutni, vagy esetleg birtokolni azt. Itt van a mai világunk buktatója, hiszen az információhoz „korlátlanul” hozzáférünk – már ha akarunk –, de az új eszközökhöz – már csak az áruk miatt – nem feltétlenül. Ebből kifolyólag az ember abba a helyzetbe kerülhet az évek múltán, hogy a világ egyszerűen elhaladt a feje felett.
Digitális bevándorló, vagyis az X generáció (1965 és 1980 között születettek) tipikus tagja vagyok. Nem születtem bele a digitális világba, hanem lenyűgözött és elfogadtam azt, megtanultam használni a digitális világ vívmányait. Szakszóval digitális bevándorló vagyok. Nem csak emlékszem a Commodorokra, Amigákra, a 486-os számítógépekre, a DOS-ra és a Windows 95-re, hanem használtam is őket. Általános iskolásként a számítógépet a világ legfeleslegesebb dolgának tartottam. Nagy volt és unalmas. A világ akkor kezdett megnyílni számomra, amikor az internet nem valami úri huncutság volt már, hanem a betárcsázós modemnek köszönhetően „széles körben” elérhető. Vágyódva vártuk, hogy a modem befejezze végre a berregést, és megnyithassuk a világhálót, amelyen elvétve találtunk a szivárvány minden színeiben pompázó weboldalak között valami értékes tartalmat. Lassacskán csatlakoztunk valamelyik e-mail-szolgáltatóhoz, megjelent a magyar téren nagy népszerűségnek örvendő IWIW, én pedig megvettem az első Pentium III-as számítógépem, és otthon bevezettük az ISDN-vonalat, a zsebemben pedig egy jóféle NOKIA mobiltelefon lapult. Úgy éreztem, hogy a világ a lábam előtt hever, nem kellett heteket-napokat várni egy levélre, bárkit elérhettünk még aznap vagy azonnal.
A világ azonban nem érte be ennyivel, folytatta útját, mindent le kellett cserélni, jöttek az erősebb számítógépek, az egyre okosabb telefonok, a WIFI, az ADSL, a Facebook. Manapság a legolcsóbb 1 dináros okostelefon tudásban és számítási erőben messze túlszárnyalja az első számítógépemet. Ez a zsebünkben lapuló eszköz fényképezőgép, iránytű, számítógép, telefon, térkép, navigátor, rádió, diktafon, banki terminál, zseblámpa, könyv, videólejátszó, drónvezérlő, tv-távirányító és még az isten sem tudja felsorolni, milyen eszköz egyben. Adatainkat már nem nyomtatott papírokon tároljuk, hanem winchestereken, memóriakártyákon, felhőkben vagy más internetalapú, zárt rendszerekben. Nyitott könyvek lettünk a világhálón, és mindenki számára azonnal elérhetőek, eltűntek a tér és időbeli korlátok, sőt annyira elszemtelenedtünk, hogy nem értjük, engedjük meg, hogy a másiknak legyen egypercnyi magánélete. Miért nem írsz vissza, miért nem vetted fel azonnal a telefont?! Rabok lettünk, hiszen ha nem férünk az internethez, akkor már-már fél embernek, sőt magányosnak érezzük magunkat, hiszen nem érjük el a barátainkat, nem juthatunk azonnal hozzá a legfrissebb hírekhez, vagy nem tudathatjuk a világgal, hogy most éppen mit nézünk a moziban. A családi asztalnál sem beszélgetünk többet, hanem a képernyőket bámuljuk, nem egymással élünk, hanem inkább egymás mellett, elmagányosodva.
Mintha a digitális világ és az általa elérhető információs káosz egy új testrészünk, érzékszervünk lenne. A gyermekeink (a 2000 után született Z generáció) beleszülettek ebbe az információs társadalomba, lassan előbb megtanulják az okostelefont, a számítógépet használni, mint olvasni vagy beszélni. De nem ördögtől való mindez, hiszen akár a világ másik végén élő családtagokkal is napi szinten társaloghatunk, a tanulás és a munkavégzés is egyszerűbbé vált az információáramlásnak köszönhetően.
Akármennyire tetszik vagy nem tetszik ez nekünk, az információs társadalom korában élünk, és maholnap a poharunk fog szólni, ha nem ittunk elég vizet, a frizsider rendeli meg a közértből a hiányzó élelmiszert, az önvezető autónknak pedig félelem nélkül átadhatjuk az irányítást. Mindezt meg kell szoknunk, meg kell tanulnunk használni, ugyanúgy, mint ahogy meg kell tanulnunk felelősen használni és szelektálni a világhálón rejlő információkat, annak érdekében, hogy megfelelő háttértudást szerezhessünk az előttünk álló „Szép új világ”-ban való élethez.
