Kedves Laci,
köszönöm, hogy fotód emlékeztet bennünket. Könnyen elfeledtük, hogy Keszég Károly remek portréját te készítetted. A tények, tőlünk függetlenek, vannak. Közel 20 éve nem támaszkodhatunk barátunk segítségére. Egyedül írásai állnak rendelkezésünkre és emlékeink, ha az ő mércéjét szeretnénk követni a jelen megítélésében. A morál nagy dolog, sokszor és sokan esküdtünk, és hivatkoztunk már rá. Tesszük ezt ma is nem különben. Mégis. Mintha haszontalan lenne, mert nem teremt a megélhetéshez fontos javakat, nem teremt egy lap kiadásához sem pénzt. Nem teremtett a kései Napló kiadásához sem, pedig, elsősorban Keszég Károly tartásának és irányításának köszönhetően, a lap morális ereje és megtartó szerepe megfizethetetlen volt. Lenne ma is. A tények arra is köteleznek bennünket, hogy megemlítsük, leírjuk: a Napló volt az első magánlap vidékünkön a titói-korszak után. Remény. Az igazságba vetett hitünk jelképe. Azóta már más az elképzelésünk igazságról, hitről, jelképekről. Nem is baj, hiszen minden megváltozik. Bennünk. Rajtunk kívül is. Örvendjünk, hogy volt. Így van mire emlékezni. Így össze tudjuk hasonlítani harmatos elképzeléseinket a szabad sajtóról, és azt, amit örököltünk, illetve ezt, amit azóta mi cselekedtünk. Semmi sem olyan, mint amilyen, és minden más, mint amilyennek látszik. A megmásíthatatlan tényekhez tartozik, ezért, amikor a Naplóról beszélünk írjuk le: a hetilapot Bódis Gábor és Németh Árpád hozta létre és adta ki csapatával 1990-től. A szerkesztőség tagja volt Keszég Károly is, aki a két alapító későbbi távozása után vette át, szerkesztette és adta ki saját csapatával a lapot 1997-ig. Sokan voltak, akik szerény, de őszinte hozzájárulásukkal itthon, otthon és a nagyvilágban önzetlenül támogatták a lapot. Az már sajtótörténeti vizsgálódás tárgyát képezné, hogy a Szabadkai Napló gondolatiságára támaszkodó, Szabadkán bejegyzett hetilap az emberpróbáló diktatúra alatt miként válik fokozatosan konzervatív médiummá, miként lesz az itthon maradt magyar közösség majdnem egyetlen szellemi támasza. Ennek elemzéséhez feltétlenül ismerni kell a kort és a helyet, ahol a lap készült, valamint Keszég Károly egyéniségét, kifinomult stílusát, jövőbe látását, és azokat a nehézségeket, amelyek a lapkiadással kapcsolatban rá nehezedtek. Amikor 1997. május 26-án, éjfél után felhívott Tóth Lívia, és közölte velem, hogy Karesz meghalt, úgy éreztem, hogy cserbenhagyásos gázolás történt. Sokan cserben hagytak bennünket, a körülmények pedig büntetlenül elgázolták Keszég Károlyt. Utolsó vezércikke kiáltó szó volt, aminek hangja ma is hangosan verdesi a megsüketült füleket. „Nem írok le többet egy sort sem. Legalábbis vajdasági magyar sajtószervbe nem. Cselekvő értelmiség nélkül minden nemzetrész a világon elvész. Minőség nélkül pedig esély sincs a megmaradásra. Ez a mi felelősségünk, s nem is kevés.”
Amikor az éjjel beléptem a Napló szerkesztőségébe, hogy a hatóság kérésére azonosítsam barátunkat, csak mérhetetlen tehetetlenséget és szomorúságot éreztem. A sikertelen újraélesztés szennye ott volt körülötte, véres géz, fecskendők, üres ampullák és a halál üres udvara. Azóta sok víz folyt le a Dunán, sokan fényezték, és fényezik magukat ma is a Napló szakmai teljesítményével, erkölcsi tartásával és példaértékű szívósságával, pedig, pedig… Emlékezz csak, akkor kevesen vittük vásárra a bőrünket. A lap ellenzői közül ma már sokan állnak a függetlenség és a szabadság zászlaja alatt. Magasan. Ki ezért, ki meg azért. Ennek megítélése nem a mi dolgunk, az viszont kötelességünk, hogy barátunk, Keszég Károly emlékét ne hagyjuk halványulni, és elveit, melyek számunkra is fontosak és követésre méltóak voltak, ma se hagyjuk el. A menta illatú Padé, ahol barátunk hamvai nyugszanak, nincs messze, az általunk elképzelt más világ annál inkább.
Barátsággal:
Léphaft Pál
