Nemrég volt a mindenszentek és a halottak napja, amit ugyebár Halloween éjszakája előz meg. Észrevehettük, hogy nálunk is megjelennek a jellegzetes töklámpások, boszorkány- és szellemfigurák, a szórakozóhelyek álarcospartikat szerveznek és ilyenkor nagyobb figyelem irányul a rémisztő tartalmakra is. Szabadkán a Krizantém horror és fantáziafilmek fesztiválja zajlott, amely négy napig tartott. A rendezvénysorozatot idén is kiállítások, koncertek és beszélgetések jellemezték, valamint filmvetítések. Nem csupán a Krizantém az egyetlen horrorfilmfesztivál Szabadkán, ilyen a Dead Lake is, amely a Palicsi-tó közelében zajlik.
A horror a félelemmel játszik, és így szinte megfoghatatlan. A Wikipédia szerint „a horror különálló műfaj, aminek semmi köze sincs a háborúk vagy természeti katasztrófák borzalmaihoz”, habár kétségkívül ezek is megihlethetnek egy-egy horroralkotást. A horror előfordul szinte bárhol a művészetben, mind az irodalomban, mind a színházban, a képzőművészetben, a zenében, és persze a filmekben. Ha irodalomról van szó, kihagyhatatlan Edgar Allan Poe és Howard Phillips Lovecraft, akárcsak Stephen King és Clive Barker munkássága. A képzőművészet területén H. R. Giger kétségkívül a horror mestere volt, de nem is kell messzire menni, Szabadkán Damir Pavić-Septic rajzait vagy Szlancsik Árpád szobrait emelhetjük ki. Színház esetében sem szükséges túl messzire utazni, Magyarországon működik a Horror Színház, ami pont az, aminek hangzik, ugyanis a horrorok és thrillerek bemutatására helyezi a hangsúlyt. Se szeri száma a horror ihlette együtteseknek és zenei előadóknak, ilyen a Kiss, Alice Cooper, Ozzy Osbourne, a Misfits, a Slipknot, a Gwar, a White Zombie és persze Marilyn Manson. Fellépéseik gyakran valóságos horrorshow-k. Amikor a horrorról beszélünk, leginkább mégis a filmekre gondolunk, és örökös vita folyik arról, hogy egy film mitől is horror, mekkora a szakadék a thriller és a horror között, vagy kell-e ebbe egyáltalán belebonyolódni. Akárhogyan is, a horrorfilmek rettentően időtállók. Egy vérbeli rémfilmrajongónak a régi idők fekete-fehér alkotásai a mai napig is nagy élményt nyújtanak. Ha pedig a régi filmekről van szó, nem mehetünk el amellett sem, hogy a hollywoodi filmvilág legismertebb Drakulája, Lugosi Béla, épp Szabadkán kezdte színpadi pályafutását.
Szabadkán mindig is vetítettek rémfilmeket. A nyolcvanas években intenzíven virágzott a horror, a romantikázáshoz pedig hozzátartoztak akár a horrorfilmek is. Sőt, a találékony fiúk jól tudták, hogy randi esetén hatásosabb egy rémfilm, mint egy szerelmesfilm. Elhívták moziba a lányt és amikor a lány megrémült, elhenceghették, hogy mellettük nincs mitől félnie. Közben a lányok sem voltak teljesen naivak, tudtak a praktikáról és hagyták magukat „megmenteni”. Elvégre az ijesztő részek jó alkalmat adtak ahhoz, hogy mintegy „véletlenül” belekapaszkodjanak kedvesükbe.
A horrorfilmek kategóriájába immár szinte bármi beletartozhat, például a pszichológiai horrorok, a thrillerek, a romantikus gótikus, sötét filmek, a szellemsztorik, a démonok vagy a valamikor igen kreatívan megalkotott szörnyetegetek ijesztgetése, a vámpíros-, zombis-, farkasemberes alkotások, egy megzavarodott elme ámokfutása, aki megcsonkítja vagy szexuális brutalitásnak tesz ki áldozatait, és vannak persze horrorvígjátékok, valamint a horrorszerű sci-fik.
Szabadkán a horrorfilm fesztiválon bemutatták az idén tavasszal megjelent The Riftet, amelyet az első szerbiai sci-fiként tartanak számon. A film valójában szerbiai, dél-koreai és szlovéniai koprodukcióban jött létre. Rendezője Dejan Zečević, a főszereplő pedig Ken Foree, akinek a hírnevet épp a horrorok hozták meg. A film főhősei egy lezuhant amerikai műholdat keresnek, amely épp Szerbiában landolt, de mint kiderül, valami más érkezett a világűrből.
Szerbiával ellentétben Magyarország nem a legjobban áll a horrorfilmek terén, ami nem jelenti, hogy nem készültek filmalkotások, amelyeket szeretettel néznek a horrorkedvelők is, ilyen a Taxidermia vagy akár a Fehér Isten. Ami Szerbiát illeti, már a régi jugoszláv időkben is előjöttek figyelemre méltó alkotások, ilyen az 1973-ban készült Leptirica, de akár az 1984-ben bemutatott Davitelj protiv davitelja, valamint az 1990-es Sveto mesto.
Bármilyen furcsa, de léteznek olyan filmek is, amelyeket gyakran még a horrorfilmek kedvelői is félig csukott szemmel néznek, ilyen mondjuk az Emberi százlábú, de a hetvenes években készült, De Sade márki szexuális perverziói ihlette Salo, avagy Sodoma 120 napja. Szerbia mondhatni itt is élen jár, a 2010-ben megjelent Szerb filmmel, amely akkora felháborodást keltett, hogy több országban betiltották.
Azt mondják, a sok gyilkosság és kegyetlenkedés, amit a filmvásznon látunk, érzéketlenné tesznek bennünket. Mások szerint épp ez menti meg az embert attól, hogy ne zavarodjon meg mindattól a szörnyűségtől, amelyet a való életben tapasztalhat. Az biztos, hogy nem lesz mindenkiből baltás gyilkos, aki a horrorfilmek bűvöletében él. Sőt, sokak szerint a horrorfilmek már nem is annyira félelmetesek és a családi tévézéséhez is hozzátartozik, mondjuk az Amerikai Horror Sztori vagy a The Walking Dead kísérése. Mégis mi okozhat még félelemet? A horror ugyebár a félelemmel játszik, de ugyanúgy a fóbiákkal is, így talán embere válogatja, például aki fazmofóbiával küzd, azaz fél a szellemektől, annak akár A szellemekkel suttogó is sok lehet. A galeofóbiában szenvedők bizonyára nem tartják mulatságosnak A cápát. Akikre jellemző a hemofóbia, azoknak kellemetlen lehet a Texasi láncfűrészes nézése, vagy bármely olyan filmé, amiben sok a vér. Aki a kuloulrofóbiával él, annak okozhat álmatlanságot az Az vagy a 31, aki a nekrofóbiával és tafofóbiával, annak A halott túlélő, aki ornitofóbiával küzd annak pedig még mindig ijesztő lehet Hitchcock Madarak című alkotása.
