Február közepén a közkedvelt közösségi háló segített egy elveszett tini megtalálásában, így szerencsésen, csupán néhány óra alatt lezárult a 15 éves lány keresése. Alig hogy a lány portréjával megjelent az aggódó hír a közösségi portálon, s ki tudja hányan osztották meg az eltűnéséről szóló információt kül- és belföldön egyaránt, a gyermeket egy autóbusz sofőrje több száz kilométerre a szülőfalujától felismerte, és jelentette az illetékeseknél. Az esetet követően az aggódó nevelőszülők csak annyit kértek, hogy a nyilvánosság mellőzésével mindenki tegye meg a tőle telhetőt, hogy a kisnagylány visszazökkenjen a megszokott kerékvágásba. Reméljük, a nehezén túl vannak…
Akkor döbbent meg bennünket igazán az ilyen eset, amikor a szomszédságban, szinte karnyújtásnyira történik tőlünk, s felfogjuk, akár mi is lehetnénk azok, akikkel megesik. A gyorsan eltelő gyermekévek után – tehetség ide vagy oda – a magát eldobottnak érző, társai által megbélyegzett, magatehetetlen tini bezárkózhat, elzárkózhat és komplexusai vezérelte gondolatai még jobban keserűvé teszik. Próbál mindenféle virtuális valóságba menekülni. A kamasz lélek kegyetlenül a szülő, a nevelő, az aggódó felnőtt arcába vághatja sérelmeit. Jaj ekkor a felelősen gondolkodó felnőttnek, hiszen még csak vissza sem tud lapozni a tankönyvben, hogy ekkor most mi is a teendő.
Mert ugye szülőnek lenni a világ egyetlen olyan hivatása, amihez nem kell több éves képzésen részt venni, nem kell busásan megfizetni a munkára feljogosító diplomát. Nem kéri senki sem a testi-lelki alkalmasságot, rátermettséget igazoló orvosi igazolásokat akkor, amikor a sajátunkról van szó. A te érdeked is, hogy túlórázz, bár senki sem követeli meg tőled. Azt, amit hozol magaddal a szüleidtől kapott ajándékként – jó és rossz tapasztalatot egyaránt – alkalmazod, és amikor összecsapnak a hullámok a fejed fölött, akkor már nem feltétlenül a szeretet vagy a kimért józan ész irányítja a módszereidet – bármennyire is erre esküdtél fel, amikor a „pálya” elején jártál telve szép tervekkel és sok-sok energiával.
A hullámok pedig általában akkor válnak viharossá, amikor a legkevesebb erőd-időd maradt helyt állni, amikor a leginkább széthúz a pillanat vasmarka. Akkor a leghangosabb, legizgágább a lendület, amikor csak egy kicsit kellene annak a gyereknek viselkedni, csendben maradni.
Min múlik az, hogy a problémákat sikerrel tudjuk kezelni a szülői hivatásban? Ami biztos, hogy a szeretet az egyetlen erő, ami változtatásra alkalmas. Sokszor évtizedek múlva derül ki, hogy egy-egy viharos délutáni vita ugyan rövid távon karcolásokat hozott a gyermeki lélekbe, hosszútávon viszont módszeres tanulást és tudásszerzést eredményezett.
Vannak a problémák megoldásában született szülői tehetségek. Akik nemtől, kortól, vérségi kapcsolattól függetlenül tudják „manipulálni” a pillanatot jó irányba. De merjünk szembesülni a ténnyel, lássuk be, a helyzetek között akadnak kiszámíthatatlanok és irányíthatatlanok is.
Hány és hány gyermek születik, akik többre, jobbra vihetnék, mint amivé lesznek felnőtt korukra? Mert nem tudják levetkőzni a család generációkon át halmozódó, szinte a génekbe égetett hátráltató energiáit. Közülük keveseknek adatik meg, hogy kiszakadjanak egy ilyen háttérből, hogy esélyük legyen múltjuk hátrahúzó kötelékétől megszabadulni. Szilárd támogatás nélkül szinte lehetetlen. Erős, talpraesett, elhivatott lelkek alkalmasak arra, hogy a szárnyaszegett, sebzett madárkákat kiemeljék abból a közegből, ami húzná őket vissza.
Mélységes tisztelet azoknak a „megváltóknak”, akik hittel és szeretettel teszik a dolgukat, szemben az árral, dacolva minden viharral nevelik – nem vér szerinti – gyermekeiket! Környezetünkben is többen ennek a nemes, ám igen kemény hivatásnak szentelik az életüket. Régen lejárt a fintorgás, ítélkezés, begubózás ideje, ha elhanyagolt gyermekkel találkozunk!
