Amikor megkérdezik tőlem, mi a foglalkozásom, azt válaszolom, hivatásos olvasó vagyok. Hogy mikor és mit, az napszaktól, évszaktól függ. Verseket délelőttönként, híreket délután, este és utazáskor leginkább testes prózát. Olvadástól rügyfakadásig kerülnek sorra a nagyregények, a tri- és tetralógiák, a hőségben enyhülést kínáló vízpart mellé inkább bestseller ajánlott, hogy a homok és a nedvesség ne tegyen kárt az értékesebb könyvben. A költöző madarak vonulásának idejéhez a lírai gondolatmenetek illendőek, a hideg beköszöntével pedig kézbe vehető bármi, ami addig kimaradt. Mindez persze nem törvényszerű, de a húszas éveim végéhez közeledve már bátran kijelenthetem, nálam ez az évi menetrend.
(Fotó: Dávid Csilla)
Alsó tagozatosként, eleinte csak a nagyobbak árnyékában mertem be-besurranni a helyi, alig szobányi méretű falusi könyvtárba, melynek a rákövetkező években, ottani tanulmányaim befejeztéig lelkes látogatója maradtam. Az sem tántorított el, amikor édesanyám – igaz, puszta jó szándékból, bár a véleményünk e kérdésben jelentősen megoszlott – gyakran elrejtette az épp aktuális olvasmányomat, mondván, első a lecke. Vagy amikor hosszú, keservesnek tűnő órákon át olvasott fel egy-egy, a hozzáértők által házi olvasmánynak minősített, a magyar irodalom kétségtelenül nagy teljesítményei közé tartozó klasszikusból, amelynél azonban Agatha Christie sorai akkoriban nemcsak izgalmasabbnak, de sokkal érthetőbbnek is bizonyultak. Arra is akadt példa, hogy felismerve a krimik iránti lelkesedésemet, a finoman szólva is konzervatív könyvtáros néni közölte velem, a lelki üdvöm megóvása érdekében jobban tenném, ha a detektívtörténetek helyett az akkoriban még divatosnak számító pöttyös könyvek lányregényeit venném a kezembe. Mondanom sem kell, ez a történet később meglehetősen másként alakult.
Szerencsésnek tartom magam, mert a környezetemben sokan rendelkeznek hasonló, pozitív élménnyel, melyek arról tanúskodnak, hogy a közoktatásban az irodalomtanítás céljából alkalmazott szövegek, és a közvélekedésben ezeket övező negatív sztereotípiák ellenére az olvasási kultúra kialakítása, de ugyanígy az olvasás örömére való rámutatás sem lehetetlen feladat. És bár úton-útfélen arról szólnak a hírek: válságban a kultúra, krízisben a művészet, végnapjait éli a nyomtatott könyv, ha megpróbálunk elfogulatlan befogadók lenni, a kultúra helyzetét apokalipszisként leíró kijelentéseket némi szkepszissel kezelni, és nyitott szemmel igyekszünk járni a világban, azt tapasztalhatjuk, a természet körforgásához hasonlóan a kulturális tér elemei is folyamatos változásban vannak: időnként a hanyatlás jeleit mutatják, miközben lassan átalakulnak, megújulnak, egy-egy időszakban pedig újból virágzásnak indulnak.
Hivatásos olvasóként bizonyossággal azt állapíthatom meg: március 29-e mindenekelőtt Kosztolányi Dezső születésnapja, csak ezt követően, ebből kifolyólag tekinthető a vajdasági magyar könyv és olvasás napjának. Nehéz feladat lenne hiteles helyzetképet adni a vajdasági magyar könyv és kiadása jelenlegi állapotáról, ám ha a teljesség igénye nélkül vetünk egy pillantást az itthoni könyvtermésre, azt láthatjuk, olvashatunk mesét gyerekeinknek Toma Viktória vagy Csík Mónika tollából, a kamaszok figyelmébe ajánlhatjuk Celler Kiss Tamás érzékeny költészetét vagy Fehér Miklós tabudöntögető kisregényét, de kedvünkre szemezgethetünk Gulyás József vagy Bogdán József verseiből, elmerülhetünk Bencsik Orsolya vagy Vasagyi Mária prózájában – a vajdasági szerzők műveinek sora hosszan folytatható, és bizakodásra ad okot. Kosztolányi sokat idézett kijelentése szerint a könyv az író és az olvasó együttes munkája révén születik: a száz meg száz panasz helyett legyünk hát partnerei a már meglévő könyveinknek!
