„Gyönyörű!” – mondtam a csodaszép, friss, fehér kálacsokorra, amely egy fiatal lány mellett volt a padon. „Igen, de kár, hogy a temetőbe kerül!” – hangzott a szomorú válasz.
Eszembe jutottak az elmúlt hónapok, amikor utolsó útjukra kísértük ki egy-egy kedves barátunkat, kollégánkat, ismerősünket, vagy éppen halálának évfordulójára bemutatott engesztelő szentmisén vettünk részt. Volt, aki csak úgy elfogyott, de volt, aki hirtelen távozott közülünk, és volt, akit rövid betegség ragadott el, vagy hosszú, súlyos betegség emésztett el. Volt „szép korban” távozó, középkorú és olyan is, aki még a nagykorúságot sem érte meg. Fájdalommal gyászoljuk azokat, akik távoznak az élők sorából, akik hiányoznak, hiszen velük éltünk, dolgoztunk, szerettük őket, emlékezünk a szép és nehéz pillanatokra. Tisztességes temetésről, búcsúztatásról gondoskodunk, sőt, legtöbb esetben arról is, hogy pap temesse el. És aztán?
És aztán? Egy anekdotában hangzott el ez a kulcskérdés, a figyelmeztetés, amely sokszor eszembe jut, amikor a hétköznapokban a kötelességek elborítanak.
Az anekdota szerint egy Ferenc nevű fiatalember felkereste a 16. századbeli Néri Szent Fülöp olasz papot, aki az utcán csellengő, szegény, sokszor rossz útra tért fiatalokat, utcanőket karolt fel. Törődött velük, tanította őket, foglalkozott velük, hogy bűnös életük miatt ne kerüljenek börtönbe.
– Milyen boldog vagyok! – dicsekedett Fülöpnek Ferenc. – Jogra iratkozom, tanult ember lesz belőlem.
– És aztán? – kérdezte a pap.
– Jó jogász leszek és nagyon híres.
– És aztán?
– Meggazdagszom, és kényelmes, szép házat építek.
– És akkor?
– Megnősülök, és nyugodtan élek öregségemig.
– És akkor, Ferenc, mi lesz? – faggatta tovább a pap.
Ferenc nem tudta, mit is válaszoljon. A kínos pillanat után mondta:
– Akkor, mint minden ember, meg fogok halni.
– És akkor, Ferenc?
A fiatalember zavarba jött, aztán összeszedte magát.
– Akkor megvárom, hogyan ítél meg Isten – mondta csöndesen, a beszélgetés után azonban megváltoztatta a terveit.
Ha a történetbeli Ferenchez hasonlóan elgondolkozunk a jövőnkről, talán mi is másképpen, az utolsó „és akkor?” kérdés függvényében alakítjuk terveinket, életünket. S amikor szeretteinkkel vagyunk, akiknek őszintén kívánjuk a legtöbbet, a(z örök) boldogságot, akkor reménységünk okáról nem hallgatunk, mert ha valóban szeretjük őket, akkor nem szabad hallgatnunk.
A János evangéliumban Jézus, aki magát útnak, igazságnak és életnek nevezi, mondja, hogy az Atyához csak általa juthatunk el (14,6). Tanítványainak arról beszél, hogy az Atya házában sok hely van. Ő azért megy el, hogy helyet készítsen nekik. S aztán: „újra eljövök, és magammal viszlek benneteket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok” (Jn 14,3).
A halállal az életünk nem ér véget. Földi életünk csak egy része, zenei fogalommal afféle nyitánya az örök életnek, amelyet emberi értelemmel fel sem foghatunk. Jézus szavai szerint „szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik” (1Kor 2,9).
Sajnos a temetéseken döbbenünk rá, hogy különösen városban igen kevés elhunytról mondja el a temetési szertartáson a pap, hogy szentségekkel ellátva távozott a földi életből. Ami azt jelenti, nem mertünk beszélgetni a beteggel, a haldoklóval az örök életről, nem mertük megkérdezni, hogy szeretne-e meggyóni, megáldozni, a betegek szentségében részesülni. Halogattuk a pap kihívását, nem tartottuk fontosnak. Vagy jobban féltünk felebarátunk elutasításától, mint attól, hogy esetleg elkárhozik. Arra hivatkozunk, hogy az illető életében nem hitt Istenben, nem érdekelte Isten, és most sem fogadná el szeretetét. Lukács evangéliumában (23,39–43) azonban éppen a bűnöző, bandita jobb lator története bizonyítja, az utolsó pillanat sem késő, hogy valaki elfogadja Istent. „Emlékezz meg rólam, amikor eljössz országodba” – kérte a jobb lator a keresztre feszített Jézust, aki azt felelte neki: „Bizony, mondom neked: még ma velem leszel a paradicsomban!” Ez a jelenet arra biztat, ne kételkedjünk abban, hogyha megbánjuk, Jézus megbocsátja azt, hogy eddig nélküle éltünk. Az utolsó percig van remény a mi örök életünkre és mások örök életére!
Nem kár, ha a fehér, gyönyörű kálacsokor az elhunyt sírjára kerül, egész küzdelmes földi élete azonban kárba veszik, ha nem kerül az örök életbe, nem részesedik abból, amit készített Isten azoknak, akik őt szeretik.
