Egy héttel ezelőtt az egyik, az eseményről szintén rendszeresen tudósító kollégámtól kaptam egy üzenetet, hogy képzeljem el, nem osztottak ki díjakat a Sterija Játékokon, nézzem meg a Dnevniket. Nem akartam hinni a szememnek, de egy újságcikk alapján sem vontam azonban kétségbe a szakmai zsűri döntését. Aztán amikor az esti díjkiosztóra érkezve a versenyprogram előadásaiban szereplő színészek némelyikével és néhány másik újságíróval együtt akkreditációnk ellenére sem akartak beengedni a díjkiosztó ceremóniára a biztonságiak, arra hivatkozva, hogy betelt a Pera Dobrinović Színpad nézőtere – nos, ez a helyzet csak fokozta a feszültséget, ami a nézőtérre bejutva egyre csak nőtt. Hamarosan pedig olyasmi történt, amihez hasonlóval eddig egyedül az interneten szörfölve találkoztam: már a zsűritagok színpadra lépésekor fütty és sípolás, huhogások és elégedetlenkedő bekiabálások keveredtek a hevenyészett tapsba. Aztán Miki Manojlović beszélni kezdett, a fent említettek pedig folytatódtak. Döbbenten ültem a lépcsőn, és arra gondoltam, hogy nem egy C. zvezda–Partizan meccs lelátóján vagyok, hanem Szerbia egyik legnagyobb hagyományra visszatekintő színházi fesztiváljának ünnepélyes díjkiosztóján. Aztán már egyfolytában csak az járt a fejemben, hogy akkor ez a kultúra? Hiszen a zsűrizésre felkért öt ember maga is Sterija-díjas, a szerbiai színházi élet kiemelkedő figurája, nem utcáról belökött jöttment, akik pusztán a jó (vagy rossz) ízlésére hagyatkozva hozták meg döntésüket, hanem a színház, a nagybetűs kultúra érdekében.
Jelenet a Dino Mustafić által rendezett Nova doba című előadásból (Fotó: Dávid Csilla)
Elvileg. Mert innentől kezdve egy fragmentumaira bomló, kérdések sorozatával megtűzdelt új fejezet kezdődik a történetben. Ebben említhető a nézőtéren a zsűrit transzparenssel váró, Manojlovićtyal az indoklás ismertetése közben piaci kofákat megszégyenítő módon ordítozó nő, aki az információk szerint Kokan Mladenović barátnője. Megemlíthető a fesztiválközeget jól ismerő színészismerősöm, aki a történtek után annyit mondott, az emberek nem értik a zsűri gesztusának pozitív előjelét, amivel az összes előadást és a publikumot kiáltotta ki díjazottnak. Megemlíthető Miki Radonjić, a fesztivál igazgatója, aki ebben az évben a szelektor korántsem szerencsés szerepét is betöltötte, és aki kiállt a versenyprogramba bekerült kilenc előadás mellett. Megemlíthető továbbá a média, ami a hírközlésen túl a zsűri ellenében gyakorlatilag rágalomhadjáratot indított. Ennek két részletét emelném ki.
Az egyik Branka Mihajlović cikke, mely a sokatmondó Arogantna ili politička odluka žirija Sterijinog pozorja? címet viseli. Miki Manojlović, a zsűri elnöke az indoklásban elhangzottak mellett kiállva azzal érvel, hogy lépésükkel a fesztivál versenyprogramja minőségének romlására próbálták felhívni a figyelmet, míg Kokan Mladenović személyes támadásként kezeli ezt, és úgy vélekedik, a zsűri politikailag motivált döntést hozott, pusztán azért, hogy az általa rendezett Na Drini ćuprija című előadás – amely a Vajdasági Hivatásos Színházak 67. Fesztiválján elvitte a díjak legalább hetven százalékát – ne kapjon elismerést, emellett feltételezi, a korábbi Sterija Játékokon díjazott zsűritagok hiúak, és a saját korábbi teljesítményüket többre értékelik, mint a mostani versenyzőkét. Végezetül megszólal Teofil Pančić is, aki exhibicionistának és arrogánsnak bélyegzi a zsűri határozatát.
A másik az Újvidéki Rádió Szempont című műsorában elhangzott interjú, melyben Madár Anikó Elor Eminát, a zsűri egyik tagját kérdezi a kialakult helyzetről: „Tisztában voltunk vele, hogy nem biztos, hogy megértő fülekre talál ez a döntés. Hogy sokan elkezdenek más dolgokat is belekeverni ebbe – valahol vártuk ezt. Én nem gondoltam volna, hogy ez ennyire elkomolyodik, vagy inkább lesüllyed erre a szintre. (…) Lehet, hogy túl szigorú vagyok, vagy túl magasak az elvárásaim, de én másként tekintek például a díjakra is. A díj nem csak azért van, hogy a vitrinben álljon, és mint páva a tollát, mutogassam, hanem teher is. Hanem az az, hogy nekem még magasabbra kell ugrani. Az felelősség, és arra kell, hogy ösztönözzön, hogy még jobban dolgozzam” – nyilatkozza Elor Emina.
Kérdések sorát veti fel tehát a kialakult helyzet: Miért akarná aláaknázni a külön erre az alkalomra felkért zsűri a fesztivált? Alá akarja-e aknázni egyáltalán valaki a fesztivált? Megszégyenítő-e egy ilyen döntés a versenyprogramban résztvevők számára, vagy valós problémákra mutat rá? Megengedhető-e a személyeskedés és a rágalmazás, ha egy korábban sokszorosan díjazott szuperprodukciót mellőznek (a szerz. megj. az előadás elnyerte mindhárom, az öttagú szakmai zsűritől független díjat)? S kell-e, hogy ennek politikai indíttatása legyen? A kőszínházak csupán a leendő fesztiválgyőzelmek okán készítenek el egy-egy potenciális produkciót? És így tovább.
A kulturális szcénában való aránylag aktív jelenlétem okán a zsűri döntését egy végtelenül bátor lépésnek tartom, egy olyan kiállásnak, ami manapság vidékünkön nem jellemző. Elég csak belegondolni abba, hogy mi szükségük lenne ezeknek az embereknek a fent felvázolt atrocitásokra, ha minden gördülékenyen, egyszerűen és rendben menne. Igenis vannak gondok, még ha némelyek azt sugallják is, a zenének, a táncnak, a színháznak, az irodalomnak vagy a képzőművészetnek nincs tétje, mindez pusztán csak szórakoztatás. Szükség van arra, hogy felszínre kerüljenek ezek a problémák, a közbeszéd részét képezzék, azonban korántsem mindegy, milyen áron történik ez.
