Amikor ezek a sorok íródnak, három nap választ el bennünket 2015. október 5-től, vagyis a kétezres hatalomváltás 15 éves évfordulójától. Történelmi jelentőségű politikai fordulat történt akkor, ráadásul az évforduló is kerek. Ennek ellenére sehol egyetlen hír, közlemény, nyilatkozat, ami arra utalna, hogy az akkor hatalomra jutó, jelenleg ellenzékbe szorult politikai erők, vagy akár a hasonló elveket valló civil szféra, a belgrádi vagy újvidéki értelmiségi körök megemlékeznének erről a dátumról. Honnan indultunk akkor, meddig jutottunk és merre tartunk?
Életem egyik meghatározó élménye volt, hogy valamilyen formában része voltam az akkori hatalomváltásnak, még ha kissé a partszélen is. Egy voltam a tömegből. A 2000. szeptember 24-től, a választások napjától kezdődő időszak azon ritka időszakok közé tartozik, amikor jó volt egynek lenni a tömeggel, ugyanazt akarni, ugyanazt a pozitív energiát sugározni és magunkba szívni. Se azelőtt, se azután nem volt Szerbiának olyan kormánya, mint a következő évben megalakuló Đinđić-kormány – nem mellékesen egy magyar kormányalelnökkel, Kasza Józseffel – amely mögött fel lehetett sorakozni, mert a program, amit meg kívántak valósítani, pontosan az volt, amire az országnak, az embereknek szükségük volt. Gazdasági fellendülés, reformok, európai irányvétel, a nacionalizmussal, a szervezett bűnözéssel való leszámolás. Az azt megelőző évtized, a kilencvenes évek utcai történései után, amikor tömegek éltették a diktátort, a háborút, a nacionalizmust, valóban felemelő élmény volt úgy menetelni a tömegben, amely október 5-én Szabadkán már több tízezresre duzzadt, hogy végre valami pozitívat, ennek az ellenkezőjét akarják az emberek.
Igazán büszke voltam rá, hogy megismerhettem Robertino Knjurt, a szabadkai Ellenállás egyik vezéregyéniségét. De ne feledkezzünk meg Branimir Nikolić – Brančiról se, aki ma már nem lehet közöttünk. Hihetetlen kitartással harcolt a korrupciós ügyek feltárásáért, végül aztán a történelemben sokadik alkalommal a forradalom felfalta saját gyermekét.
Negatív élmény volt végignézni, ahogy a 15 év alatt folyamatosan halványul, veszti lángját, lendületét, tartalmát október 5-e, hogy az azt követő évek fordulatával éljek, ahogyan mindig távolabb került az a bizonyos október 6-a, amely ma már elérhetetlennek tűnik.
A hatalomváltás harmadik évfordulója volt, amikor az akkor még létező Ellenállás Mozgalom szabadkai és magyarkanizsai aktivistáival Belgrádba utaztam, megemlékező sétára. Ez hét hónappal Đinđić meggyilkolása után történt. Túl voltunk a Szablya hadműveleten, Zoran Živković ült a kormányfői székben, kormányát nézeteltérések, botrányok rengették és ki is voltak akkor már írva az előrehozott választások. Útközben a Szerb Radikális Párt híveivel találkoztunk, akik a párt újvidéki nagygyűlésére igyekeztek. Ekkor történt meg első alkalommal, hogy a Belgrád központján végigsétáló, egyébként a demokratikus tömböt támogató tömeg megállt a Demokrata Párt székháza előtt és kifütyülte a pártot. Három évvel a hatalomváltást követően, ezek a választások a radikálisok fölényes győzelmét hozták, a szavazatok 28 százalékát szerezték meg, őket a Koštunica Szerbiai Demokrata Pártja köré tömörült koalíció követte 18 százalékkal, a demokraták harmadikak lettek, 12 százalékkal, a negyedik helyen pedig a nem sokkal korábban párttá alakult, egyértelműen a demokraták szavazóit elcsábító G17 Plusz végzett 11,5 százalékkal. Mivel ekkor még nem létezett a kisebbségek részére természetes küszöb, hanem a szavazatok öt százalékára volt szükségük a parlamentbe való bejutáshoz, így az Együtt a toleranciáért nevű koalíció, amely többek között a VMSZ-t, a ligásokat és Rasim Ljajić pártját tömörítette, 4,22 százalékos eredményt ért el. Három évvel a demokratikus hatalomváltás után eljutottunk oda, hogy a háborús uszításban élenjáró radikálisok nyertek, a magyaroknak pedig nem volt képviselőjük a parlamentben.
Minden, ami ezt követően történt, igazából az október 5-i eszme fokozatos kiüresítése volt. Ebből az eszmei palackból a legtöbbet Boris Tadić ivott ki, aki ezen választásokat követően került a Demokrata Párt élére. Az október 5-i vívmányokra és a đinđići örökségre esküdözve sikerült neki új szelet fogni a párt vitorlájába és a 2004-es köztársasági elnöki választásokon nyerni is tudott. A párt 2007-ben jutott kormányra, akkor még Koštunica kormányfősködése mellett, majd a következő évben megtartott rendkívüli választások után már a miniszterelnöki székbe is ennek a pártnak az embere, Mirko Cvetković kerülhetett.
Azt gondolom, ez a 2008-tól 2012-ig tartó időszak volt az, amikor a demokraták végérvényesen kiárusították az októberi eszmét. Mondhatnánk, hogy aprópénzre váltották, de ez nem teljesen fedi a valóságot. Miközben a 2008-as év közepén kitört a gazdasági világválság, a demokraták folyamatosan korrupciós botrányokba keveredtek, szabálytalan közbeszerzések, demokrata politikusok cégeinek állami megrendelései, gyors gazdagodás volt tapasztalható. Eközben a fontos állami ügyek akadoztak, a gazdaság továbbra is pangott, a társadalmat egyre inkább mérgezni kezdte újra a visszahúzó, önmagába forduló szellemiség. A belgrádi utcák népe a futballhuligánoktól rettegett, akik összeverték Teofil Pančić újságírót, meggyilkolták a francia Brice Tatont és véresen szétverték a büszkeségnapi felvonulást.
Szinte törvényszerű volt, hogy 2012-ben Tadić, aki mandátumának lejárta előtt írta ki a köztársasági elnöki választásokat, éppen úgy, mint 2000-ben Milošević, hasonlóan is végezze, tehát vereséget szenvedjen. Sokkal inkább volt ez az ő veresége, mint az addigra már örök vesztesként elkönyvelt Tomislav Nikolić győzelme, akinek áldásos államfői tevékenysége miatt azóta is szégyenkezhet az ország minden jóérzésű polgára.
Így jutottunk el oda, hogy 2015-ben, 15 évvel a hatalomváltás után gyakorlatilag azok az erők irányítják az országot, amelyektől akkor akár utcai összetűzések árán is meg akart szabadulni az ország népe, az akkori ellenzék pedig ma épp annyira felaprózott, mint a kilencvenes évek során volt. Igazából nem is annyira az ő érdemük volt a hatalomváltás, mint a Milošević nevével fémjelzett destruktív, autista, diktatórikus, romboló hatalom elhasználódásáé.
A társadalmi folyamatokat lehet ugyan lassítani, de megállítani már nem. Erre történelmi példák is vannak. Pontosan végignézhető a miloševići érában ez. Hogyan tudott kezdetben az SZSZP és vezére fölényes, mindent elsöprő győzelmet aratni, aztán hogyan szorult kényszerből koalíciós partnerekre, hogyan veszítette el 1996-ban először az önkormányzatok jelentős részét, majd négy évvel később a teljes hatalmat. Igazából 2000-re ez a rezsim annyira elhasználódott, hogy előbb-utóbb magától összeomlott volna. Az, hogy a demokratikus ellenzék pártjai koalícióra léptek és bedöntötték a belülről már rég kiüresedett rendszert, csak gyorsított a folyamatokon.
Ez a helyzet vonatkoztatható minden olyan rendszerre, amely a társadalmi folyamatokkal ellentétesen működik, amely a normális igényekkel, az aktuális trendekkel szembemegy és hatalma megőrzése érdekében ámokfutásba, a másként gondolkodók üldözésébe kezd és idejétmúlt, elavult szólamokba kapaszkodva próbálja leplezni saját alkalmatlanságát. A társadalmi folyamatok mindig elvégzik a magukét. Az ilyen rendszer, amely fölött eljárt az idő, alapjaiban omlik össze. Ilyenkor szerencsés az a társadalom, amely képes erre alternatívát, friss energiát felkínálni.
