A felébredt rajongás

Sikerült, J. J. Abrams Kathleen Kennedy producerrel és Lawrence Kasdan forgatókönyvíróval (ő írta A Birodalom visszavág és A Jedi visszatér epizódot) karöltve elkészíthette azt a filmet, amelyre minden rajongó vágyott. Újra olyan az élmény, mint amilyen anno volt, felnőttként újra gyerekek lehettünk két órára. Ez viszont messzemenően nem elég ahhoz, hogy azt mondjuk, hogy jó lenne a film. Pedig az.

A történet szerint a Birodalom már a múlté, de poraiból újjáéledő Első rend veszélyezteti a galaxis békéjét. Egy poros bolygón tengődő ereklyevadász, Rey unalmas élete akkor fordul fel fenekestül, amikor megjelenik nála a kis BB8-as droid, majd utána a dezertált rohamosztagos Finn. Új főhőseink egyből a lázadók és újjáéledő birodalom harcába keverednek, majd Han Solóhoz csatlakozva megkezdik útjukat az önmegismerés útján, és ráeszmélnek, hogy a rég mesélt legendák az elveszett Jedik rendjéről igazak.

A látvány és a hangzás egyszerűen pazar, megéri 3D-ben elmerülni benne. A CGI és a motion capture a lehető legnagyobb mértékben ötvöződik a hagyományos trükkök, jelmezek, díszletek és bábok használatával, sőt érezhetően ez utóbbiak javára írható, hogy a filmet nézve valahogy minden élő, kézzelfogható. A világ újra  lepusztult, poros és posztapoliktikus, pont úgy, mint az őstrilógiában.

A karakterek motivációi hihetőek, a fordulatok életszerűek, a humor egyszerre egyenes és bájos. Harrison Ford, aki Han Solo szerepében sokkal több játékidőt kapott, mint azt gondoltuk volna, minden egyes másodperce élmény volt, teljes erőbedobással játszotta el szerepét. Újra a régi vicces csibész, de a színésszel együtt a szerepe is méltóságban öregedett, övé talán a film legjobb alakítása. Leia hercegnő (Carrie Fisher) azonban kicsit megfáradtnak, távolságtartónak tűnt.

Az új karakterek egyike Rey (Daisy Ridley), akiről nem sok derül ki, csak annyi, hogy erőre érzékeny, és egyik pillanatról a másikra már tudja is úgy-ahogy használni. A Star Wars-univerzum talán legkompetensebb női karaktere, ügyes, okos és fejlődik, sőt tükre a nézők rajongásának, ugyanúgy csodálja a Jediket, mint mi a nézőtéren. Hogy kik a szülei, arról csak találgathatunk.

Finn egy teljesen szerethető karakter, John Boyega jól eljátssza az öntudatra ébredő rohamosztagos szerepét, akinek a háta közepére sem hiányzott a galaxis bajaival bajlódni (ugyanúgy, mint Han Solónak), de a későbbiekben túl viccesnek akart tűnni, és mintha egy picit túljátszaná magát ebben a szerepében. Reyhez hasonlóan az ő szüleit sem ismerjük.

Poe Dameron (Oscar Isaacs), a lázadók legjobb pilótája tulajdonképpen az új Han Solo (űrcsempész nélküli vonással), lényegében egy erő nélküli Luke Skywalker szerepében tündököl.

Kylo Rennek (Adam Driver) az írók igen összetett karaktert írtak, fegyvere legalább annyira veszélyes, vad és csiszolatlan, mint ő. Eleinte elhiteti a nézővel, hogy gonosz, de később egy vívódó és teljesen elveszett (hisztériás) fiatal útkeresését láthatjuk benne, aki ide-oda sodródik a sötét és a világos oldal között, de valami titok miatt mégis a sötét oldalba kapaszkodik. Van háttere, és övé talán a film legfontosabb jellemfejlődése, a film egyik kulcsjelenete által pedig adott az esélye annak, hogy a jövőben (remélhetőleg) „valóban” a sötét oldal legnagyobb lovagjává váljon.

Phasma kapitány (Gwendoline Christie) volt a filmben talán a legfeleslegesebb elem, semmi érdemi szerepe nem volt, hacsak a film előtti marketing beindításában nem volt fontos.

Személy szerint a legnagyobb csalódást nekem a filmben Snoke nagyvezér karaktere és az új birodalmi fegyver okozta. Amíg régen elég volt csak Darth Sidious szemébe belenézni, és azonnal megborzongtunk, addig Snoke nagyvezér (Andy Serkis), akinek a legfőbb gonoszt kellene megtestesítenie, a film leggyengébb pontja. Nem tudunk róla semmit, de olyan, mint egy számító, munkájától megcsömörlött porszívóügynök. A fegyver? Hát bizony, a birodalom nem tanult a hibájából.

A Star Wars: Az ébredő Erő önmagában remek film, szórakoztató, látványos, univerzum-alapkőként és kalandfilmként is megállja a helyét, tökéletes felépítése egy új univerzum új erőviszonyainak. Sokat ígér, de nem ad sokat elsőre. Izgalomban nincs hiány, a történetvezetés hibátlan, és a koreográfia hű marad az eredeti filmek pörgős tempójához. A történet, ha úgy vesszük: folytatás, reboot és remake egyben. J. J. Abrams végig pengeélen halad, aki nagyon sokszor látta a legjobb Star Wars-filmeket (Az új remény, A Birodalom visszavág), annak rengeteg minden lesz ismerős, ezek néha bántóan másolásnak, máskor pedig zseniális húzásnak tűnnek. Talán ez is a film legnagyobb hibája, mivel ezért kevés új elemet hozott be az univerzumba. Hibák vannak, de nem zavaróak, talán csak az, hogy mindenki azonnal tudja használni a fénykardot. Hiába van sok minden elrejtve a filmben, hiába a visszakacsintás és az új szereplők, a végére valahogy elmaradt az epikus érzés. A dramaturgia azonban éppen annyi szálat hagy elvarratlanul, hogy végül ott motoszkál az emberben akaratlanul is, hogy van új remény, mindez nem cél nélkül történt, hanem egy epikus végső leszámolás előjátéka csak. Hiába nincs klasszikus értelemben vége a történetnek, egyáltalán nem hagy az emberben hiányérzetet. Szándékosan hagytam a kritikám végére Luke Skywalker (Mark Hamilton) szerepét megemlíteni, személye látszik ugyanis garanciának arra, hogy sok minden várható még a jövőben, csak merjenek újat is mutatni.