Mint egy év híján négy évtizede némi tapasztalatot gyűjtött szakmabeli, mélyen átérzem újságírótársaim bő ötven évvel ezelőtti tanácstalanságát: az Egyesült Államok naponta figyelmeztetett arra, nem tűrheti el, hogy közvetlen szomszédságában, Kubában egyre több atomrakétát állítsanak hadrendbe. Ezzel szemben Havanna letagadta, hogy tömegpusztító fegyverek lennének a birtokában, propaganda-hadjáratot emlegetett, amelynek egyetlen célja, hogy elterelje a figyelmet az ellene szőtt agresszió tervéről.
A kérdés tehát kezdetben úgy merült fel, hogy a két egymással farkasszemet néző fél közül melyik a bajkeverő. Látszólag egyszerűnek tűnt a válasz. Az Egyesült Államok szenátusa és kongresszusa 1962 vészterhes hónapjaiban megvonta a Jugoszláviának nyújtott kedvezményeket és segélyeket. Ennek okát még ma is csak találgathatjuk. Jugoszlávia és Szovjetunió között ismét felhőtlen a kapcsolat, s ezt támasztja alá, hogy Leonyid Brezsnyev, a szovjet elnöki tanács elnöke 11 napos látogatást tett Jugoszláviában. Miért pont ennyit, miért nem 10, 12 esetleg 14 napot, egyelőre homály fedi. Még kiderül, maradjunk annyiban, mindenre maradt bőven idő, irodalmi kérdések megvitatására és egész napos vadászatokra. Az utóbbi jelentős eseményről részletesen beszámolt lapunk, érthetően mellőzve annak kiteregetését, ki milyen vadászügyességről tett tanúbizonyságot, azt tartva szem előtt, hogy ez nem is érdekli olvasóit.
Megterhelte a jugoszláv–amerikai kapcsolatokat az is, hogy Belgrád adományokra tartva a markát, anyagilag bőségesen támogatta a függetlenség kivívásáért azokban a hónapokban ádáz harcot vívó Algériát. Ezt erősítette meg Ben Bellának, az egymás tagjait is irtó több frakció közül az egyik vezetőinek a távirata, amelyben hálás köszönettel nyugtázta az önzetlen segélynyújtást.
Csorbát ejtett Jugoszlávia tekintélyén az is, hogy nem ítélte el, még csak említésre sem méltatta, hogy a dicső szabadságharc leple alatt a fegyveres osztagok derekasan kivették részüket az etnikai tisztogatásból: vagyonuktól megfosztva az algériai franciák százezreit űzték el az országból. A menekülők helyzetét súlyosbította, hogy az őshaza sem szívesen fogadta vissza őket, szőrös talpúaknak gúnyolva nemzettársaikat.
Havanna ideológiája sincs Belgrád ínyére, mert azt hirdette, hogy az el nem kötelezettek a Szovjetunió és a keleti tömb természetes szövetségesei s Titónak gyakran latba kellett vetni tekintélyét, hogy e megfogalmazás ne kerüljön be a mozgalom egyetlenegy okmányába sem.
Ha nyilvánosan nem is, a belgrádi külügyminisztérium a zártkörű sajtóértekezleten tudatta az újságírókkal, hogy elítéli a forradalom exportálását, kubai katonák bevetését afrikai, ázsiai országok belviszályainak eldöntésében. Fidel Castro nem hallgatott Tito atyai tanácsaira, s az internacionalista küldetésnek csak a Szovjetunió összeomlása vetett véget.
Nem meglepő tehát, hogy az egyre mélyülő válságról olvasóink nem alkothattak világos képet. A napi hírügynökségi jelentésekből szeptemberben és október első felében csak annyit hámozhattak ki, hogy Amerika valamit erélyesen követel, ezt pedig Kuba keményen elutasítja, s Washingtont a tengeri zárlat bevezetésében még legközelebbi szövetségesei sem támogatják. Egy mondat erejéig sem bukkanhatunk olyan közlésre, miért vette Amerika fontolóra a vesztegzár elrendelését. A semmitmondó, belső oldalon közölt, egy háborús katasztrófa előjátékára semmi sem utalt, s éppen ezért villámcsapásként csattant az október 24-én a címoldalon, közvetlenül a fejléc alatt közölt cím: „Az amerikai haderő parancsot kapott a Kuba felé haladó hajók átkutatására, a szovjet hajók elsüllyesztésére, ha nem tesznek eleget a megállási parancsnak”.
