A katolikus egyház válságban van abban az értelemben, hogy egyre több az elhagyatott plébánia, egyre kevesebb a pap. Emiatt sokan szorgalmazzák az egyházon belül is a nőtlenségi fogadalom kérdéskörének átgondolását. A nős papság több mint ezer éven át a nyugati egyházban is elfogadott volt, és a görög katolikus papság számára ma is elfogadott gyakorlat. Bár sokan azt hiszik, hogy a cölibátus a katolikus egyház dogmája lenne, ez nincsen így. Ez a kérdés nem dogmatikai, hanem egyházfegyelmi ügy. S amíg a dogmák változtathatatlanok, az egyház bármely egyházfegyelmi jogszabályát a mindenkori pápa akár egy tollvonásával hatályon kívül helyezheti.
A kereszténység első századaiban nem volt kötelező egyházfegyelmi előírás, hogy a papok nőtlenek legyenek. Az első utalás a papi cölibátusra a Kr. u. 300 körül tartott, spanyolországi elvirai (nem egyetemes) zsinat 27. és 33. kánonjában található. Ezek a kánonok regionális érvénnyel megtiltják a püspököknek, papoknak és diakónusoknak a házaséletet. Ez azonban nem volt kötelező erejű az egész egyház számára. Az egész nyugati egyház számára kötelező érvénnyel VII. Gergely pápa (1073–1085) rendeli el, hogy diakónussá, pappá, illetve püspökké csak nőtlen férfiak szentelhetők, és ezek az egyházi személyek a szentelésük után sem köthetnek érvényes házasságot. Ugyanakkor sem a Szentírás, sem a Szenthagyomány nem szól arról, hogy Isten kötelezővé tette volna, hogy a papok, illetve püspökök nőtlenek legyenek. Az evangélisták beszámolójából ismeretes, hogy a későbbi főapostol, Péter, nős volt, hiszen Jézus meggyógyította az anyósát. Annak ellenére, hogy Jézus maga a nőtlenséget soha senki számára nem tette kötelezővé, csupán önkéntes döntésként beszél róla: „Van, aki a mennyek országáért önként mond le a házasságról. Aki fel tudja fogni, fogja fel!” (Mt 19,12). Az egyház ezt a tanítást eredezteti a cölibátus forrásává.
Szent Pál szintén nem tette kötelezővé senki számára sem a nőtlenséget, hanem önmegtartóztatás követelt, amellett, hogy egy-egy közösség elöljárója és püspöke kiválasztásakor feltételül szabta, hogy az: „egyszer nősült férfi legyen” (Tit 1,5-6), vagyis a papságból ki voltak zárva a kétszer és a többször nősültek. Ugyanakkor a Szentírás szerint „Isten megteremtette az embert (…) férfinak és nőnek teremtette. Isten megáldotta őket: Sokasodjatok és szaporodjatok, töltsétek be a földet.” (Ter 1,27-28), vagyis a szexuális élet Isten akarata, sőt parancsa! Felvetődik tehát a kérdés, hogy miért tette kötelezővé VII. Gergely a nyugati egyházban a cölibátust. A nagyon elterjedt vélekedés szerint azért, hogy a földbirtokok megmaradjanak egyházi tulajdonban, és ne legyenek felosztva az egymást követő örökösök között.
Ez azonban téves meglátás, hiszen történelmi tény, hogy VII. Gergely idejében meglehetősen laza erkölcsi életet élt a papság jelentős része. Ennek ellensúlyozását és az elvilágiasodott szerzetesség visszatérítését célozza meg a clunyi reform, és ennek keretén belül a kötelező cölibátussal akart a pápa rendet teremteni a papok életében. Emellett a középkorban az állam és az egyház annyira egybeforrott, hogy az egyház kérésére bármely uralkodó készséggel törvénybe iktatta volna az egyházi birtokok elidegenítésének, feloszthatóságának tilalmát, ami elejét vette volna az egyházi nagybirtokok felaprózódásának, még a papok házasodása mellett is.
A kötelező cölibátus legmélyebb oka teológiai természetű, ugyanis a harmadik századi nagy egyházatyák tanításai szerint a papság számára a legmegfelelőbb állapot a szüzesség. A papi nőtlenség megerősödésére nagy hatással voltak Szent Ágoston (354–430) teológiai nézetei, amelyekben mindvégig érezhető korábbi manicheus korszakának hatása: a házasságot ő mintegy szükséges rossznak, a szaporodás szükséges eszközének és a rendetlen érzéki vágyak legális kiélési lehetőségének tartotta. Szent Ágoston óriási tekintélye miatt általánosan elfogadottá vált a katolikus egyházon belül az a felfogás, hogy a szűzi állapot tökéletesebb, mint a házasság állapota, így a kötelező papi cölibátus egyházfegyelmi szabálya a házasság és a nemiség ágostoni felfogása alapján született meg a papi hivatás mai eszménye és követelménye, azaz a tökéletes tisztaságban való élet.
Jó kérdés, mennyire lenne gyógyír a papság gondjaira a cölibátus eltörlése. Egyes vélemények szerint sokkal többen választanák a papi hivatást, és hitelesebbek is lennének, hiszen csak az beszélhet hitelesen a házastársi szeretetről, aki már volt szerelmes. Ezzel szemben mások szerint a házas papoknak sokkal kevesebb ideje lenne a lelkipásztorkodásra, és kis számban megjelennének a színen a házasságtörő és váló papok, aminek nagyon örülne a liberális sajtó egy része, valamint sokkal több olyan férfi jelentkezne papnak, akinek nincs meg a teljes elköteleződése és lelki tartása, érzelmi egyensúlya a papi hivatáshoz. XVI. Benedek 2011-ben fel is vetette, hogy bár elvi probléma nincsen a cölibátussal, talán éppen ez tart vissza sok remek és alkalmas embert a papi hivatás választásától, Ferenc pápától pedig sokan ebben az ügyben is várnak változást.
