Sose felejtem el az első olyan csalódásomat a „rendszerben”, amely a hangzatosan megfogalmazott rendelkezések gyakorlati buktatóit zúdította ifjú vállamra. Sajnos elég fiatal voltam, amikor megtapasztaltam, mit jelent elintézni a szülő halálával járó ügyeket. A hagyatéki tárgyalást követően igencsak méretes listán kellett végiggyalogolni. A lajstromon többek között szerepelt a nyugdíj öröklési lehetőségének kihasználása is. Fel sem ocsúdtam tehát a gyászból, már sürgettek is: igényeljem a családi nyugdíjat, mert a kérelem átadása határidős.
Még ma is felébred bennem az a nyomasztó érzés, amely akkoriban minden ilyen ügy intézésénél rám telepedett. Szívem szerint hagytam volna a nyugdíj öröklési jogát is elveszni… Idősebb gyermekként a felelősség mégis felülkerekedett a gyászon, és húgom érdekében felkerestem a hivatalt. Hisz ő még kiskorú volt, így a még igencsak friss nagykorú énemnek kellett sarkára állnia. A tolóablakos nagyterembe érve csendben hálát adtam édesanyámnak azért, hogy még életében belevezetett az ügyintézések rejtelmeibe. Az órákig sorakozókhoz viszonyítva ugyanis elég gyorsan haladtam egyik pontról a másikra, míg végre elértem ahhoz a személyhez, aki érdemben is tudott az ügyünkkel foglalkozni. Talán azt is édesanyám óvó szelleme sugallta a sorsnak, hogy egy nagyon kedves asszonyság ültetett maga elé. Együtt érzően magyarázta el az eljárást, és előzékenyen leszögezte: át kell adnom egy kitöltött kérelmet, és a továbbiakban csak az a dolgunk a húgommal, hogy minden tanév elején átadjunk a hivatalban egy bizonylatot arról, hogy folytatjuk a tanulmányainkat. Hisz 25 éves korunkig jogosultak vagyunk az anyukánk jövedelme után elszámolt részarányos juttatásra, ha iskolába járunk – vázolta a jogainkat előzékenyen az ügyintéző. Akkor azonban már elkomorodott, amikor az általam mellékelt dokumentumokból kiderült, hogy édesanyám közel három évnyi kérelmezést követően épp a halála előtti napon kapta kézhez a rokkantsági nyugdíjról szóló határozatot a hivataltól. Akkoriban ugyanis eleve csekély összegekért dolgoztak az emberek, és bár édesanyám élete végéig munkaviszonyban volt, az utolsó pillanatban meghozott határozat miatt a családi nyugdíj összegének megállapításához azt a juttatást vették alapul, amelyet rokkantnyugdíjasként kapott volna. A kedves ügyintéző még szabályt is szegett a kedvemért, amikor felbecsülte, hogy vajon mekkora juttatást hagyhat jóvá számunkra a hivatal. Az összeg hallatán lefagytam. Majd megköszöntem a szívességét, és levegő híján kirohantam a hivatalból.
A törvényes százalékolásra már nem emlékszem pontosan, de a gyakorlatban a felvázolt matematikázás azt jelentette, hogy a kicsi fizetés alig több mint felét kapta volna anyukám rokkant nyugdíjasként, és ha nem csal az emlékezetem, ennek körülbelül harmadát ítélhették oda nekünk családi nyugdíj címen. Arra viszont pontosan emlékszem, hogy elkeseredésemben a legközelebbi kispadra roskadtam. Tudtam ugyanis, hogy ez semmire sem lesz elég, és még édesapám fizetésével együtt sem közelíti meg azt az összeget, amelyre havonta szükségünk volt a legszerényebb megélhetéshez is. Lépni kellett, hát megtettem: elhatároztam, hogy a tanulmányaim mellett munkát keresek. Majd terhemmel együtt feltápászkodtam a kispadról, és hazabuszoztam.
Teltek az évek, mi szorgalmasan mellékeltük évenként az iskolai igazolásokat a beiratkozásról. 25 éves koromig ketten kaptuk a juttatást, majd a hivatal egy új határozat értelmében tovább csökkentette az összeget a húgom nevére. Majd mikor ő is elérte az említett korhatárt, akkor automatikusan megszűnt a havi folyósítás. Hat év elteltével már rég megfeledkeztünk a családi nyugdíjról, amikor két pelenkázás között átvettem egy kék kovertát a postástól. A harmincas éveim elején jártam tehát, amikor értesített a hivatal, hogy törvényt sértettem. Indoklásukban az állt, hogy két és fél évig jogtalanul számolták el számomra az édesanyám után járó juttatást, mivel nekem kellett volna jeleznem a hivatal felé, hogy időközben munkaviszonyt létesítettem. Így visszatérítést követelnek: az összeg láttán újra az ájulás kerülgetett.
Természetesen beviharzottam a nyugdíjbiztosítóba, és magyarázatot követeltem. Hisz annak idején az iskoláztatást jelölték meg feltételként, ezt teljesítettem is. Az ügyfélfogadó bácsi már koránt sem volt olyan kedélyes, mint évtizedekkel azelőtt a néni. Fennhangon tájékoztatott, hogy a hivatal nem tehet arról, hogy én nem méltóztattam követni a rendelkezések változását, és megszegtem a törvényt. Amely világosan kimondja, hogy munkaviszonyban levő gyermek nem kérhet családi nyugdíjat. Ezért tessék szépen megbecsülni azt, hogy a felhalmozott összeg és a rá vonatkoztatott tetemes kamat mellé nem róttak ki nekem még egy horribilis büntetést is. Akkoriban nem tellett ügyvédi tanácsra, így jobb híján aláírtam egy törlesztési ütemtervet a hivatallal. Évekig tartott, mire rendeződött az ügy… A legjobban pedig talán az fájt, hogy a végén kevés híján akkora összeget fizettem vissza a biztosítónak, mint amennyit összesen az évek alatt kaptunk a húgommal.
Sokáig bántott az ügy, de az idő gyógyított. Ám nemrégiben újra összeszorult a torkom, amikor arról írtam, hogy idéntől változtattak a nyugdíjas halálát követő kifizetésekre vonatkozó rendelkezéseken. Január elsejétől ugyanis életbe léptek azok a nyugdíjakra és rokkantsági biztosításokra vonatkozó törvénymódosítások, amelyeket tavaly szeptember 15-én hagyott jóvá az állami vezetés. Év elejétől tehát módosították a szóban forgó törvény azon szakaszát is, amely a családi nyugdíj jogosultságát és annak rendezését érinti. Amennyiben ugyanis bármely családtag jogot formál a havi térítésre az elhunyt korábbi jövedelme alapján, akkor a megállapított összeget a halál beálltát követő hónap elsejétől kezdi folyósítani az alap. Az országos biztosító szakemberei szerint ezekkel a rendelkezésekkel azokat a problémákat kívánják rendezni, amelyek a jogosultságon felüli jövedelem átutalásából keletkeztek. Az új szabályozás az elhunyt családját sem károsítja – állítják.
Ugyanakkor viszont kiemelik, hogy az érintetteknek a halál beálltát követő hat hónapban kérelmezniük kell a családi nyugdíjat. Amennyiben ezt ennél később teszik meg, és a kérelmező ez idő alatt más térítést nem kap az alaptól, akkor a rendelkezések alapján megállapított összeget legfeljebb az igényléstől visszaszámított fél évre fizeti ki az alap. Annak ellenére is, hogy friss tapasztalatból tudom: a legtöbb gyászoló csaknem egy éve emlékszik tisztelettel az elhunyt nyugdíjasra, mikorra a bíróság kitűzi a hagyatéki tárgyalás időpontját. Az itt meghozott végzés nélkül pedig a családi nyugdíj sem kérelmezhető… Így jogosan érzik a családtagok azt, hogy a rendszer működésképtelensége miatt több hónapos, vagy akár több éves juttatásoktól estek el.
Ez viszont csak az egyik olyan probléma, amelyet nyilvánvalóan az új rendelkezések sem oldanak meg. Amelyek kimondják azt is, hogy ha több családtag is jogosult az elhunyt nyugdíja alapján elszámolt havi juttatásra, és a folyósítás folyamán az egyikük elveszti ezen jogát, akkor az érvényben levő rendelkezések alapján a biztosító a többi családtagnak ettől kezdve új elszámolás alapján utalja a havi térítéseket: ezt az elszámolást viszont a nyugdíjas halálának dátumára alapozzák. A családtagok számára átutalt, jogosultságán felüli összegek megállapítását akkor végzik el, amikor az új helyzet alapján elszámolt összegről határozatot hoznak – írják a Nyugdíjbiztosítási Alap közleményében.
Tehát továbbra is visszakövetelnek. Ahelyett, hogy azsúrabban hoznának határozatokat, és így meg sem történne a túlfizetés. Talán ezen kellene inkább dolgozni, mintsem olyan rendelkezéseket hozni, amelyek tovább bonyolítják és nehezítik a helyzetet. Ha a hivatal számára nem is, de a gyászolóknak mindenképp.
Nyitókép: Illusztráció (Pixabay)
