Igen szomorú látvány fogadott a minap a piacon: az elárusító asztalok több mint fele üres volt, a hidegre fordult februári, szeles időben vásárló is itt-ott mutatkozott, fiatalabbakat nem is láttam. Egy csokor mimózát szerettem volna venni, közben megtudtam, hogy csak szombatonként jön az árus, a tél végi, tavasz eleji piacról így csupán egy fej salátával, egy csomó újhagymával és két cserép mini árvácskával tértem haza. Emellett pár szót váltottam az igen rossz hangulatban levő árusokkal, a lézengő ismerős vásárlókkal.
– Jöjjön ki szombaton, akkor zsibongóbb itt az élet, de általában ebben a hónapban érezhetően nagyon kevés a vevő – javasolta a virágárus, s hozzátette, ha kevés a vásárló, nem éri meg az árusoknak kipakolni, s ez fokozódik szinte hétről hétre, a keddi piac gyenge, már csak halvány árnyéka az egykoriaknak. A szombat viszont egyelőre elfogadható, és persze afféle agoraként, találkozóhelyként is működik. Ismerősöm mesélte, hogy egy Amerikából hazalátogató idős hölgy első útja a hétvégi piacra vezet, hiszen tudja, ott tud találkozni a legtöbb ismerőssel, a 60 pluszos vásárlókkal.
Az azonban tapasztalható, hogy a fiatalabb háziasszonyok nagyobbrészt már valamelyik bevásárlóközpontban szerzik be a konyhára valót.
Hazafelé menet eszembe jutott a napokban olvasott hír, hogy tíz év múlva már senki nem fog piacra járni. A nagyvárosok lakóinak több mint kilencven százaléka már napjainkban is szívesebben a bevásárlóközpontokat keresi fel, ha élelmiszert vásárol.
Mint életünk minden területe, szokásaink, környezetünk, a piac is gyökeres változásokon ment keresztül az elmúlt évtizedekben. Emlékszem, nagyszüleink milyen lelkesen meséltek az egykori piacok, vásárok hangulatáról.
A hetipiacok és vásárok az első világháborút követő gazdasági fellendülés éveiben élték virágkorukat. A parasztság termékeit a piacra vitte eladni. A piac a települések főterén volt, hajnalonként kocsik, szekerek érkeztek, lovak nyerítését, tehénbőgést, disznóröfögést, libagágogást lehetett hallani, a vásárban a medvetáncoltató is megjelent.
A piacnak, vásárnak erre az ünnepi arcára már a legidősebbek sem igazán emlékeznek, városomban a Csirkepiac utca név állít emléket ennek az időszaknak, hiszen egy utcában csak a szárnyasokat árulták anno.
A mai ötvenesek-hatvanasok gyerekkori piaca már a két sor betonasztalt jelenti, a XX. század végére modernizálódott ez is, sok helyen lefedték és csarnok is van, már nem kell ázni-fázni zöldségvásárlás miatt a háziasszonyoknak.
S mindhiába…
Érdekes viszont, hogy a havi vásár idején még megtelik minden hónap második vasárnapján a hatalmas vásártér Topolyán, csakúgy, mint a környék minden parkolóhelye. Itt szinte mindent be lehet szerezni a szögtől a bútorig, a zsibvásárhangulat is adott, a finom falatok is hozzá tartoznak a vásári élményhez, a pljeskavica, a sült malac és bárány. Ez még vidékünkön élő hagyomány...
A szabadkai ócskapiac is külön színfoltja életünknek: tinikorunk első eredeti olasz farmerjét, tornacipőjét, s ami számomra külön élmény volt, bőrtáskát, koffert, öveket, ezüst és borostyán ékszereket vásárolhattunk olcsó pénzért a lengyel árusoktól. Később, a kínaiak betörésével előszeretettel jártunk ide pólóért, tornacipőért, olcsó, de használható télikabátért, tréningruháért. Megérte, hiszen ennyiért legfeljebb a használtruha-boltokból lehetett öltözködni. Aztán egyre több helyen nyíltak kínai ruhaboltok, a plázák kínálatában is megjelentek az idény végi leárazások, akciók, olcsóbb termékek, végül az ócskapiacozás teljesen kikopott az életünkből, de a híradásokból látom, mindig van, akinek megéri ott vásárolni, most éppen a magyarországi vevők jelentik a túlélést a legendás helynek.
De térjünk vissza a piacokhoz. Hiszen egyértelmű, hogy jó ott vásárolni, hangulata van.
Tudjuk, a helyi termék lényegesen kevesebbet utazik, a helyben termesztett zöldség, gyümölcs friss, ízletes. S ami számomra fontos, és cseperedő lányomnak is ezt igyekeztem megmutatni, miután kertünk a városba költözéssel már nem volt, hogy a helyi termék segít minket a természettel harmóniában élni. Az évszakoknak megfelelő zöldségek és gyümölcsök fogyasztása hozzásegít minket ahhoz, hogy akkor fogyasztjuk ezeket, amikor a legjobb ízűek és a legolcsóbbak.
Minden helyi termékhez tartozik egy történet is. Azzal, hogy a piacon vásárolunk, egy családi történet részesévé válunk. Hisz minden piaci árus, helyi zöldség és gyümölcstermesztő, virágárus, élelmiszer-feldolgozó, mind-mind rendelkezik egy saját történettel, s jó ebből megismerni valamit. Azzal, hogy helyi termékeket vásárolunk, hozzájárulunk ahhoz, hogy településünk, térségünk, fejlődjön, életképes, élhető maradjon.
Piacon vásárolni egészen más életérzés, mint egy szupermarketben bevásárlókocsival a neonfények és a folyamatosan átrendezett polcok között kóvályogni. Bónusz is jár a vásárláshoz: egy mosoly, egy történet, az állandó vásárlónak különös odafigyelés, egy kis ráadás a primőr áruból, vagy illatos, friss fűszercsokor.
Szert tehetünk ismeretségekre is a piacon, lelkünknek is jót tesz az a tudat, hogy jó helyen költöttük el pénzünk és még mosolyt is adtunk, kaptunk. Ezért is örülök, amikor távol élő lányom szombatonként a termelői piacon szerzi be a konyhára valót, s az örömöt jelentő piacozás eredményéről egy szép fotót is küld. S valóban, a nagyvárosok őstermelői piacai ma is virágoznak, megtalálják a vevőkörüket, azokat a fiatal családokat, akik nem sajnálják a pénzt a finom, vegyszermentes zöldségért, a házias ízekért, sajtért, hústermékekért, a kovászolt kenyérért.
Talán még sincs veszve minden ebben a kérdésben sem. Én ebben bízom.
Nyitókép: Molnár Edvárd felvétele
