Tovább szaporodik a korszerű társadalom életviteléhez kapcsolódó pszichikai problémák száma – ez volt az első gondolatom, amikor a feladatlistámra feljegyeztem a burnout szindrómát. Az elnevezésből gyorsan kikövetkeztettem, hogy köze lehet a szakmai, munkahelyi vagy más jellegű kiégéshez. Amely nyilvánvalóan már bekerülhetett a diagnosztika ICD-10-es „bibliájába”, mihelyt arról olvasok, hogy az Egészségügyi Világszervezet (WHO) jóváhagyását követően egyes országokban már betegszabadságra is jogosultak azok, akiket burnout szindrómával diagnosztizálnak.
Ez az információ még a folyamatosan kétkedő személyem figyelmét is felkeltette: nézzük, milyen újabb jelenséggel kell megküzdenünk az egyénközpontú társadalmunkban. A magyar elnevezés szinte azonos az angol kifejezés fordításával: kiégési szindrómaként találom meg a jelenséget úgy a Wikipédián, mint a tünetegyüttessel foglalkozó szakoldalakon is. Az Egészségügyi Világszervezet szerint krónikus munkahelyi stresszből eredő szindrómáról van szó, amelynek tünetei: „az energia kimerülésének vagy kimerültségének érzése; a munkától való fokozott mentális távolságtartás vagy a munkával kapcsolatos negativizmus vagy cinizmus érzése; és a szakmai hatékonyság csökkenése”. Míg a WHO meghatározása egyértelműen a munkahellyel köti össze a jelenséget, a szindrómával foglalkozó szakemberek hangsúlyozzák: a kiégés többnyire valóban szakmai jellegű, ám az élet más területén is kialakulhat. „A kiégés fogalmának használatakor a személy érzelmi, lelki és fizikai kimerülési állapotára gondolunk, melyet a stressz és/vagy a tartós érzelmi megterhelés vált ki, s melyet az egyén a szokásos módon nem tud megoldani” – írja dr. Kollár Csaba a tünetegyüttes elméleti meghatározásával foglalkozó tanulmányában. Ugyanitt rámutat arra, hogy a szindróma tüneteit már a világháború utáni években lejegyezték a szakemberek, ám a jelenséget burnout szindrómaként először 1974-ben definiálta Herbert Freudenberger német–amerikai pszichiáter.
A KIMERÜLTSÉGTŐL A KIÉGÉSIG
Manapság az első figyelmeztető jelnek a testi- és szellemi kimerültséget tekintik, amely megfelelő mennyiségű többletpihenéssel sem szűnik meg. Emellett jellegzetes a megfelelési és a bizonyítási kényszer a munkában, illetve az önfeláldozó életmód, amely során a személy a saját lelki-fizikai szükségleteit háttérbe helyezi, elhanyagolja. A folyamat előrehaladtával általánossá válik a közömbösség, fásultság, visszahúzódás vagy védekező viselkedés: az egyénnél megjelenik az alacsony önértékelés, fokozottan érzékeny a stresszre, és ennek következtében csökken a munkateljesítménye is. Fokozódik a belső üresség érzése, a reménytelenség, ami akár depresszióhoz is vezethet – sorolják a tüneteket a szakemberek. Ugyanakkor hangsúlyozzák, hogy a burnout szindróma egy folyamat, amelynek utolsó fázisa az apátia. Ekkor már nem korlátozódik a szakmai tevékenységre, sokkal inkább életérzéssé alakul: az illető a magánéletben is kiábrándulttá, cinikussá, negatív szemléletűvé, rosszindulatúvá válik.
A szakemberek a kiégési szindróma tüneteit a legtöbb esetben olyan egyéneknél jegyezték fel, akik humán területeken dolgoztak. Elsősorban ápolók, orvosok, pszichiáterek, pszichológusok, pedagógusok, oktatók, lelkészek és szociális munkások az érintettek, de többek között a médiában dolgozók, az ügyfélszolgálati hivatalok alkalmazottai, a rendőrök és a tanácsadók is sokszor szenvednek a tünetegyüttestől. A veszélyeztetett csoportba tartoznak az olyan önálló munkakörökben dolgozók is, akik kevés visszajelzést kapnak teljesítményükről. A kiégés kialakulásában ugyanis nagy szerepet játszhat az elismerés hiánya. A probléma forrása lehet az alacsony jövedelem, az elégtelen támogatás, a vezetőség segítő és motiváló hozzáállásának a hiánya, illetve a karrierépítési lehetőségek korlátozottsága. A mai korban jellemzően gondot okoz az is, ha az effektív munkát jelentősen meghaladják az adminisztratív terhek. Ugyanakkor a túlságosan hosszú munkaidő, vagy a nagy felelősség is kockázati tényező.
A tünetek túlnyomó része tehát szorosan kötődik a munkahelyhez. És bár a kiégést visszafordítható és kezelhető szindrómaként tartják számon a szakértők, a feljegyzések szerint az esetek többségében mégis huzamosabb csökkentett teljesítmény jellemzi, és sokszor végződik pályaelhagyással. Így az elmúlt évtizedben sok tanulmány foglalkozott a kiégés gazdasági aspektusaival és következményeivel.
A KIÉGÉSTŐL A GAZDASÁGI CSŐDIG
A fejlett országokban nemzetgazdasági szinten kezelik a kiégést: a vállalatok cselekvési terveket és stratégiákat dolgoznak ki a megelőzés érdekében. Magyarországon Kiss Tamás, a Debreceni Egyetem Pszichológiai Intézetének professzora hívta fel a figyelmet a burnout szindróma gazdasági jelentőségére. Előadásaiban hangsúlyozta: „a társadalom és szűkebben értelmezve a dolgozók egészségéért hozott (gazdasági) áldozatok nem kiadások, hanem befektetések a jövőbe, vagy másképp fogalmazva megéri lemondani a jelenbeli kisebb haszonról a jövőbeli nagyobb haszon javára”.
Állítását adatokkal is alátámasztotta: a felmérések szerint ugyanis Magyarországon az egészségkárosító tényezőknek kitett munkavállalók száma meghaladja az egymillió főt. A kutatások alátámasztották, hogy „a munkahelyi stressz és így a kiégésre ható tényezők csökkentésével a betegségből eredő hiányzás 25%-kal kevesebb lehetne” – mutatott rá Kiss. Hozzátette: „nemzetközi számítások szerint a munkával kapcsolatos egészségkárosodások kiadásai és veszteségei meghaladják a bruttó nemzeti össztermék 4 százalékát, ami Magyarországon hozzávetőlegesen 400–500 milliárd forintos tételt jelent”. Ez több mint egymilliárd eurós vesztesség az alkalmazottak olyan egészségügyi problémáiból, amelyek szorosan kötődnek a munkahelyekhez. „A kormánynak és a politikai hatalomnak tehát érdekében áll az, hogy olyan törvényeket és rendeleteket hozzon, amelyek képesek az egészségkárosító tényezőket csökkenteni, illetve mérsékelni azok hatását az egyénre, a csoportra, a társadalomra” – szögezi le az adatok alapján Kiss.
A professzor megállapításai vállalati szinten ugyancsak a gazdasági racionalitás elve alapján értelmezhetőek – írja dr. Kollár Csaba, aki szerint „a szervezetek többségében kialakult egy olyan munkamorál, ami a munkamánia (workaholic) fogalmával írható le, és egyben a kiégési szindróma többféle modelljében is tapasztalható”. A túlterhelt munkavállaló ugyanis nem képes és nem is akar lazítani a terhelésen, a test jelzéseit figyelmen kívül hagyja, a jelentkező tüneteket energiaitallal, kávéval, kólával, gyógyszerrel, menedzsertablettával, esetleg alkohollal és kábítószerrel fedi el. Az ilyen személy nem megy el betegállományba, azonban képtelen fenntartani munkája színvonalát, így tehát tevékenységével egy idő után rendszerint ugyancsak vesztességet termel – mutat rá a szakember.
Ugyanakkor kiemeli a vezető beosztásban dolgozók különös helyzetét is. „A szervezeti kultúra azt sugallja a számukra, hogy ők a »kiválasztottak«, a »szuperemberek«, akik minden problémát képesek gyorsan és hatékonyan megoldani, akik rendkívül fontosak a vállalat jelene és jövője számára, így még egy napra sem maradhatnak távol a munkahelytől, mert akkor a gépezet leáll” – jellemzi a vezető beosztásban levők terhelését a szakember. Figyelmeztet azonban arra, hogy ennek a hozzáállásnak a vezető kiégésén felül komoly munkacsoport- és szervezetromboló hatása is van.
„Semelyik szervezet nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy a kiégett ügyfélkapcsolati és ügyfélszolgálati munkatársak, termékmenedzser, üzletkötők, account managerek és directorok miatt piacot veszítsen” – erősíti meg Kiss megállapításait Kollár. Kiemeli, hogy a probléma megoldása nem abban rejlik, hogy a cég rövid úton megválik a kiégett alkalmazottaktól. „Főként, ha egy objektív felmérés a munkahelyi körülményekben találja meg az okokat, így valószínűsíthető, hogy a helyére kerülő új kolléga is elődje sorsára jut” – mutat rá a szakember arra a tapasztalatra, hogy a folyamatos személycserék nem hatnak kedvezően sem a belső munkacsoportokra, sem pedig az ügyfelekkel kiépített kapcsolatokra. „Belátható, hogy a munkahelyi kiégés orvoslása nem a személycserékkel, hanem a kiváltó okok megtalálásával, elemzésével és csökkentésével, jobb esetben megszüntetésével segíthető elő” – támasztja alá a szakember azoknak a stratégiáknak a létjogosultságát, amelyekkel a fejlett országokban küzdenek a vállalatok a burnout szindróma ellen.
Véleményem szerint ezen stratégiák is éppoly melléktermékei az egyénközpontú társadalmunknak, mint az egyre szaporodó szindrómák. Okkal definiáltak ugyan, ám felismerésük és kezelésük folyamán nem történik más, minthogy papírra kerülnek azok a hagyományos értékek, amelyek az elidegenüléssel elvesztek.
Nyitókép: Illusztráció (Pixabay)
