Nemrég volt ötvenéves az ABBA Waterloo című dala, amellyel a világ egyik legkedveltebb zenekarává váltak, miután 1974-ben megnyerték az Eurovíziós Dalfesztivált. Ez Svédország első győzelme, a Waterloot pedig a fesztivál ötven évének a legjobb dalává is választották.
Sokan sírják vissza a régi Eurovíziókat, mondván, akkor jobbak voltak a dalok, szebbek az emberek, és szebb volt a világ. Holott azt is jól tudjuk, hogy az idő múlása képes megszépíteni, gyógyítani, sőt feledtetni is. Habár az ABBA 1974-es győzelme fergetegesre sikeredett, mégsem volt mindent elsöprő.
Agnetha és Björn, Benny és Anni-Frid nemzetközi hírnévre vágyott, ehhez pedig remek lehetőséget nyújtott az Eurovízió. Az előző évben, 1973-ban is próbálkoztak, akkor a Ring, ring című zeneszámmal, de nem jutottak túl a nemzeti döntőjükön. Egy évre rá azonban sikerült, a Waterlooval meghódították Európát. Tegyük hozzá: akkoriban nem léteztek közösségi oldalak, hogy mindent jól ki lehessen beszélni, de ez nem jelenti azt, hogy ne lettek volna megfogalmazva más vélemények is.
Bizony nem mindenki tartotta megérdemeltnek a győzelmüket. Az együttesnek is voltak kételyei azzal kapcsolatban, hogy a Waterloo egyáltalán való-e az Eurovízióra. Most azt mondjuk: de még mennyire! Akkoriban viszont akadtak olyanok is, akik túl tempósnak találták. A szövegét is érték kritikák, melyek szerint – még ha egy mondásról is van szó – talán még sincs rendben egy piti szerelmi sztorit összehozni egy történelmi csatával, amely rengeteg áldozatot, emberéletet követelt.
Az ABBA jelmezeit ma már múzeumban mutogatják, de azokban az időkben eléggé szemet szúrtak a fényes anyagú ruhák a csillogó kiegészítőkkel és a platformos csizmákkal. Kinek menő volt, kinek megbotránkoztató, de nem megszokott az Eurovízión. A jelmezekkel az ABBA az Angliában igencsak népszerű glam rock irányzat divatstílusát idézte meg, amely akkortájt lassan már átment a diszkósba és a diszkókba. A glam rock divat ugyebár férfiasnak a legkevésbé sem mondható, legalábbis nem a hagyományos értelemben. A fiatalokat az irányzattal kapcsolatban az foglalkoztatta, hogy mit jelent androgünnek lenni. Björn arra emlékezett vissza, hogy a nadrágja annyira szűk volt, hogy le sem bírt benne ülni. Főleg pedig amiatt aggódtak, hogy nem tűnnek-e a ruháikban túlságosan giccsesnek. Az ABBA győzelme az akkori szavazási módszer szerint sem számított eget rengetőnek, és épp Angliától egyetlen pontot sem kaptak. Az is túlzás, hogy egy éjszaka alatt elismertek lettek.
Svédország ma nagyon büszke az ABBA-ra, de akkor olyan idők voltak, amikor már más irányzatok jöttek elő, mondjuk, a punk és new wave. Sokan a zene kommercializálódását fájlalták, és ezt látták az Eurovízióban is. Az ABBA győzelme után tüntetéseket tartottak Svédországban, hogy ne szervezzék meg náluk a fesztivált. Klasszikus és népi, jazz- és rockzenészek vonultak fel, és voltak olyanok is, akik az ABBA-t Svédország ellenségévé kiáltották ki. Amikor pedig az Eurovíziót mégis megtartották, ellenpontként alternatív fesztivált szerveztek. Az ABBA-nak persze céljai voltak, egymás után adták ki a jobbnál jobb dalaikat, így érték el azt, hogy a világ egyik legnépszerűbb együttesévé váljanak.
Az Eurovízión persze korántsem az ABBA volt az első, akinek a fellépőruhái felkeltették a figyelmet.
Előző évben például a belga Nicole és Hugo okozott fejfájást. Házaspár létükre egyforma ruhába öltöztek, sőt még táncoltak is éneklés közben. Ma már ez egy nagyon szimpatikus produkció, de akkoriban a zsűri annyira felháborodott, hogy a duó az utolsó helyen végzett.
Idén is volt Eurovíziós Dalfesztivál, ezúttal a győztes, a magát nembinárisként azonosító, svájci Nemo lett, aki rózsaszín szoknyában lépett fel, és ezzel megosztotta a közönséget. Valakik számára ez elfogadhatatlan, valakik ünneplik a merészségét, valakik pedig nem értik, miért kell ebből ekkora ügyet csinálni. Az ember azt hinné, hogy az Eurovíziót illetően ezen már rég túl vagyunk. 1998-ban az izraeli Dana International, születési nevén Yaron Cohen, nyerte meg a dalversenyt a Diva című dallal, az ausztriai Thomas Neuwirth, azaz Conchita Wurst pedig 2014-ben, és annak is már tíz éve. Ki ne hagyjuk akkor már Szerbia büszkeségét sem, a magát nyíltan leszbikusnak valló Marija Šerifovićot, aki 2007-ben a Molitva című dallal győzött.
Egy-egy produkció vagy előadó mindig is borzolta a kedélyeket, de sokkal aggasztóbb az egyre nagyobb méretek öltő gyűlöletszítás. Továbbá az is, hogy miközben az Eurovíziós Dalfesztivál mindinkább próbál nem politikai lenni, annál inkább azzá válik. 1974-ben nem a Waterlooval volt gond, hanem az olasz Gigliola Cinquetti Sì című dalával, amellyel az énekesnő az új válástörvényükre reagált. A dal cenzúrákon esett át, mégis a második helyen végzett. Emlékezetes momentumként maradt meg az is, amikor 1964-ben megjelent a színpadon egy férfi Boycott Franco & Salazar felirattal – utalva az akkori spanyol és portugál vezetőkre –, és arra szólította fel a dalfesztivál szervezőit, hogy zárják ki azokat az országokat, amelyek diktatúra alatt állnak. Ugorjunk az időben! Toto Cutugno 1990-ben az Insieme: 1992 című dallal diadalmaskodott, amely annyira fülbemászó, hogy a fesztivál himnusza is lehetne, de nem mindenki volt elragadtatva az egyesített Európa gondolatától és attól sem, hogy egy politikai üzenettel bíró dal nyerjen, még akkor sem, ha az egész verseny az Európában történő események jegyében zajlott és több dal is politikai töltetű volt. Az Eurovíziós Dalfesztivál nem maradt ki az ukrajnai narancsos forradalomból sem, hiszen 2005-ben Kijevben tartották meg, és elő is kerültek a narancssárga lobogók. A mostani helyzet pedig ismerős, az ukrajnai–orosz háború óta Oroszországot kizárták a versenyből, Ukrajna viszont azóta minden évben a fesztivál potenciális győztese. Szintén háborús okok miatt idén az izraeli versenyző körül is állt a bál, több ország a kizárásáért tüntetett.
Miután ez nem történt meg, kifütyülték a fellépését, mégis sok szavazatot kapott.
Sok kérdés kezdődhetne miérttel az Eurovízió kapcsán: miért használják egyesek divatkifutónak a fesztivált, mások politikai célokra; egyesek miért élnek a lehetőséggel, hogy amiben hisznek, azzal kiálljanak közönség elé, mások miért nem. Vagy miért énekel egy fiatal nő, Szerbia versenyzője, Teya Dora, első világháborús jelképről.
Azt is hallani, hogy az idei győztes dal semmilyen, és kellene egy új Waterloo, ami nagy sláger lesz ötven év múlva is. Most azonban úgy tűnik, hogy a zene átalakulóban van, a fiatalokat pedig a műfajok vegyítése érdekli. Nemo The Code című dala egy pop-opera, némi hiphoppal, Mozart Varázsfuvolájával, Az Éj királynőjének áriájával, és teljesen beleillik a mai idők zenei palettájába. Azzal is tisztában kell lenni, hogy amióta léteznek közösségi oldalak és videómegosztók, a tüzes lelkű fiatalság is érdeklődik az Eurovíziós Dalfesztivál iránt. Ez bizony már nem igazán „nyugdíjas show”, aminek egy időben nevezték.
Nyitókép: Pixabay
