Egy hetvenöt éves védőernyő

Az elmúlt hét egyik legfontosabb világpolitikai eseménye a 9-e és 11-e között Washingtonban megrendezett NATO-csúcs volt. A találkozó különlegességét az adta, hogy a szervezet idén ünnepli fennállásának 75. évfordulóját. Jens Stoltenberg NATO-főtitkár az ez alkalomból megrendezett ünnepségen elmondott beszédében kiemelte, hogy a NATO nemcsak a legsikeresebb és legerősebb, de egyben a történelem leghosszabb ideje fennálló szövetsége is, ami nehéz döntések eredménye. Persze a szervezet 32 tagországának állam- és kormányfői nem csak azért gyűltek össze, hogy a múltra emlékezzenek, hanem azért is, hogy jelenünk biztonságpolitikai kihívásaira találjanak megoldásokat. A csúcson született döntések közül a világsajtó leginkább az Ukrajnára vonatkozóakat emelte ki, miszerint a szervezet további támogatásokat küld az Oroszország ellen védekező országnak, másrészt azt, hogy a szövetség vezetői deklarálták, hogy Ukrajna észak-atlanti integrációja visszafordíthatatlan folyamat. Az esemény legtöbbször mutatott képsorai pedig talán azok voltak, amikor Joe Biden amerikai elnök Volodimir Zelenszkij ukrán elnököt Putyin elnöknek szólította. Ez a nyelvi baklövés egy újabb koporsószöget jelentett az újraválasztásáért küzdő amerikai elnök kampányának. A 33. NATO-csúcs azonban ennél sokkal több figyelmet érdemel.

A NATO-csúccsal kapcsolatban már érdemes magán a jeles évfordulón is elidőzni egy kicsit. Az Észak-atlanti Szerződés Szervezetét nem sokkal a II. világháború vége után a hidegháború kezdetén 1949. április 4-én alapították Washingtonban. A 12 aláíró ország az Egyesült Államok, Kanada, az Egyesült Királyság, Franciaország, a Benelux államok, Olaszország, Portugália, Norvégia, Dánia és Izland voltak. A szerződés 5. cikkelye kimondta, hogy ha egy külső ország megtámadja az egyik tagországot, akkor a szövetség minden tagja részt vesz a terület védelmében. A NATO létrehozásában döntő szerepe volt Harry S. Truman-nak, az Egyesült Államok 33. elnökének, aki a szovjetek európai előretörésének igyekezett gátat szabni. Ő a NATO-t egyfajta védőernyőnek szánta, amely a II. világháborúban romba dőlt és meggyengült nyugat-európai demokráciáknak nyújt védelmet a szovjet hódítástól.

A hidegháborúban a szervezet célja és feladata világos volt, azonban az 1989-ben végbement világtörténelmi folyamatok következtében a Szovjetunió és szövetségi rendszere összeomlott. A kétpólusú világrend ezzel megszűnt. Bár az elkövetkező évtizedekben a NATO folyamatosan bővült, elsősorban a szovjet uralom alól felszabadult országokkal, a nyugati országok vezetői közül sokan felvetették azt, hogy a szervezetnek a hidegháború megszűnésével immár nincs létjogosultsága. A 2001. szeptember 11-ei, Egyesült Államokat ért terrortámadás után a NATO egyes tagországai a terrorizmus elleni harcot igyekeztek a szervezet egyik legfőbb feladatává tenni. Ez azonban, elsősorban az Afganisztánban történtek miatt, inkább megtépázta a NATO hírnevét, mintsem öregbítette volna.

A sors fintora, hogy a NATO értelmét és létjogosultságát a XXI. században az a Vlagyimir Putyin adta meg, aki elvileg éppen e szervezetnek szeretne gátat szabni. Putyin 2022. február 24-én elindított ukrajnai inváziója megmutatta azoknak az európai, elsősorban az orosz érdekszférában fekvő országoknak, hogy milyen sors várhat rájuk, ha nincs felettük a NATO védőernyője. Ezért is nyújtotta be csatlakozási szándékát az orosz–ukrán háború kezdete után Finnország és Svédország, és vált rohamléptekkel a katonai szervezet teljes jogú tagjává. E két ország éppen a mostani csúcson képviseltette magát először. Egyszóval a NATO nyújtotta védelemre ismét nagy szükség mutatkozik. Ezért is született a mostani csúcson az a döntés, hogy az Egyesült Államok nagy hatótávolságú rakétarendszereket fog telepíteni Németországba, továbbá szintén Németországban létrehoznak egy NATO-parancsnokságot, amely Ukrajna védelméért lesz felelős.
Persze a mai többpólusú világrendben nem csak Putyin Oroszországa jelenti a szövetség számára az egyetlen kihívást. A világ túlsó felén a Csendes-óceán térségében Kína, amely korábban inkább csak a gazdaság területén igyekezett befolyást szerezni a világban, most már egyre nyíltabban fitogtatja katonai erejét. Egyre valószínűbbnek tűnik, hogy az ázsiai nagyhatalom az elkövetkező években támadást intézhet Tajvan ellen. Emellett Kínának a Dél-kínai-tengeren is vannak területi követelései, elsősorban az itt található kőolaj- és földgázlelőhelyek miatt, amellyel főleg a Fülöp-szigetek és Indonézia érdekeit sérti. A mostani NATO-csúcs immár ezzel a térséggel is kitüntetett figyelemmel foglalkozott, sőt a zárónyilatkozatba is belefoglalták, hogy Kína „rendszerszintű kihívást jelent az euroatlanti biztonságra”, többek között az Oroszországgal való közeledés, a növekvő nukleáris fegyverkészlet és a mindent átható kiberbiztonsági fenyegetések miatt. Ennek nyomatékosításaként a Csendes-óceán négy demokráciája – Ausztrália, Új-Zéland, Japán és Dél-Korea –, amelyek partneri viszonyban állnak a NATO-val, szintén részt vettek a csúcson. Nem mellesleg Jens Stoltenberg az elmúlt évben felvetette egy csendes-óceáni térségbe kihelyezett összekötő iroda létrehozását Tokióban. A mostani csúcson pedig mind a svéd külügyminiszter, Tobias Billström, mind a dán miniszterelnök, Mette Frederiksen nyíltan beszélt arról, hogy támogatja egy ilyen tokiói NATO-iroda létrehozását. Ez az intézmény jelentené az első lépést ahhoz, hogy a NATO a jelenleginél sokkal szorosabbra fűzze viszonyát az ázsiai demokráciákkal és markánsabb szerepet vállaljon a védelmükkel kapcsolatban.

Új tagországok felvételére vagy olyan jelentős döntések meghozatalára, mint a tokiói iroda létrehozása, azonban nem került sor. Ennek az az oka, hogy számos tagország vagy nagy belpolitikai változás előtt áll vagy éppen csak túl van rajta. Az Egyesült Államokban novemberben választanak elnököt. Az Egyesült Királyság miniszterelnöke, a munkáspárti Keir Starmer néhány nappal hivatalának átvétele után vett részt a csúcson. Emmanuel Macron két választási vereség után úgy érkezett meg Washingtonba, hogy egy ügyvezető kormánya van Párizsban. Alexander De Croo belga miniszterelnök pedig ügyvezetőként utazott a találkozóra, ugyanis június 9-én benyújtotta lemondását a királynak, miután pártja súlyos vereséget szenvedett az európai parlamenti választásokon. Így pedig nehéz nagy döntéseket hozni, azok egy későbbi NATO-csúcsra maradnak.