Drónon rángatják egymást

A Közel-Kelet ismét egy kiterjedt és nagy háború közelébe sodródott. Olyan összecsapás fenyegeti, amelyhez képest a Gázai övezetben bő tíz hónapja zajló izraeli-palesztin katonai konfliktus szerény nyitánynak számít. Pedig az emberáldozatok száma már mindkét oldalon óriási, és az anyagi kár sem elenyésző. Különösen a palesztin területen, ahol az épületek zöme már megrongálódott, vagy megsemmisült, a 2,3 millió lakos többsége pedig belső menekültként tengeti az életét. A Hamász terrorszervezet felügyelte helyi hatóságok szerint csaknem 40 ezer palesztin halt már meg a háborúban, s mintegy 91 ezer sebesült meg.

A harcok kezdete előtt a Hamász irányította a Gázai övezetet, ahonnan 2023. október 7-én csaknem 3000 felfegyverzett iszlamista palesztin fanatikus megtámadta Izraelt. Ilyen heves külső katonai csapás ötven éve nem érte a zsidó államot. A rajtaütés során példátlan vérfürdőt rendeztek: megöltek 1200 személyt (főként civileket, némelyeket bestiálisan megcsonkítottak), csaknem 3000-et megsebesítettek, továbbá nőket erőszakoltak meg, romboltak, pusztítottak, majd visszavonuláskor magukkal hurcoltak 239 (más források szerint 251) túszt a palesztinokkal benépesített övezetbe.

Vezető külföldi politikusok sokasága sietve elítélte a Hamasz és az Iszlám Dzsihád közös hadműveletét. Ám Irán legitimnek nevezte az általa régóta támogatott két terrorista szervezet Izrael elleni fegyveres akcióját, amelyről azt állította, hogy „teljes mértékben elfogadható önvédelem az immár hét évtizede tartó megszállásra, illetve a cionista rezsim által elkövetett borzasztó bűnökre”.

Izrael azonnal légicsapásokkal vágott vissza, majd földi hadműveletet indított a Gázai övezet ellen. Célul tűzte ki a Hamász szétzúzását, miként teljes politikai és katonai vezetésének megsemmisítését. Hivatalos adatok szerint a harcok miatt (2024 július végéig) 689 izraeli katona esett el. A nem hivatalos becslések sokkal több halálos áldozatról és sebesültről tesznek említést. A palesztin terroristák közül ezrek fizethettek az életükkel.

Már több ország is megpróbálkozott megbékíteni a szemben állókat, ám érdemi eredményt nem értek el. Csak egy rövid tűzszünetre futotta erejükből novemberben, amikor a Hamász 50 túszt is elengedett. Cserébe Izraelben bebörtönzött 150 palesztin szabadult ki. Ezenkívül Izrael engedélyezte adományok bejuttatását az ostromlott Gázai övezetbe, ahol – az ENSZ, az EU és civil szervezetek szerint – súlyos humanitárius válság alakult ki, mert az övezet blokádja miatt a segélyszállítmányok nem juthatnak el kellő mennyiségben a rászorulókhoz.

Izrael ugyanakkor „terrorellenes műveleteket” indított a Mahmúd Abbász által elnökölt Palesztin Hatóság ellenőrzése alatt álló Ciszjordániában is, ahol a 2,75 millió palesztin mellett 670 ezer zsidó telepes él. Az 1967 óta izraeli megszállás alatt álló területen ugyanis számtalan (terror)támadás történt, s a Hamász is megvetette a lábát. A 2023 október óta tartó ciszjordániai erőszakos cselekményekben – az AFP hírügynökség hivatalos adatokon alapuló összesítése szerint – legalább 617 palesztint öltek meg izraeli egyenruhások, vagy telepesek. A másik oldal statisztikáiból meg az derült ki, hogy ciszjordániai palesztin fegyveresek legalább 17 izraeli életét oltották ki, köztük katonákét is.

Egyre több a halálos áldozat Észak-Izraelben is, amelyet a libanoni Hezbollah síita terrorszervezet fegyveresei támadnak a gázai palesztinok iránti szolidaritásból, és feltételezhetően patrónusuk, Irán biztatására. Izrael ellencsapásokkal szokott válaszolni. Az AFP úgy tudja, hogy tavaly októbertől 2024. augusztus 6-ig Libanonban – az izraeli megtorló akciókban – legalább 556-an haltak meg, többségük Hezbollah-harcos, de 116 civil neve is szerepel a veszteséglistán.

Izraelben, beleértve a Golán-fennsíkot is, a hadsereg szerint 22 katona és 25 civil vesztette életét (az utóbbi tíz hónapban). Július 27-én valószínűleg a Hezbollah rakétája ölt meg 12 kiskorút egy falusi futballpályán a Golán-fennsíkon. Izrael emiatt – három nappal később – légicsapással végzett a Hezbollah egyik kulcsfontosságú katonai vezetőjével (vezérkari főnökével), Fuad Sukrral, aki Bejrútban tartózkodott. Haláláért bosszút ígért a terrorszervezet, amely Irán legfontosabb csatlósa a régióban.

Még el sem hangzottak a bejrúti merényletért Izraelre szórt utolsó átkok, újabb súlyos csapás érte Irán térségbeli szövetségeseinek egyikét. Nem is akárhol, hanem Teheránban. Egy robbantás (július 31-én) megölte a Hamász politikai vezetőjét, Iszmáíl Haníjét, aki órákkal korábban még az új iráni államfő, Maszúd Peszeskján beiktatási ünnepségén vett részt. Irán azonnal Izraelt tette felelőssé a gyilkosságért, és bosszút, megtorlást helyezett kilátásba. A Hezbollahnak sietve azt tanácsolta, hogy válogatás nélkül lője az izraeli célpontokat.

A zsidó állam nem hajlandó kommentálni a teheráni merénylettel vele kapcsolatban megfogalmazott vádakat. De ezek elhangzása után azonnal határozott katonai válaszokat helyezett kilátásba, ha külső fegyveres támadás érné a területét. Elszántságát bizonyítandó rövid idő alatt teljes készültségbe helyezte hadseregét.

A Hezbollah és a Hamász magas rangú tisztségviselőinek erőszakos halála, továbbá a bosszúval történő fenyegetések, sorozatos riogatások és a növekvő feszültség miatt folyamatosan nő egy olyan háború veszélye, amely lángba boríthatja a Közel-Keletet. Már több ország, köztük az Egyesült Államok is támogatásáról biztosította Izraelt, ha valaki megtámadná. Fő szövetségeseként Washington nemcsak határozott kiállását hangoztatta, hanem további hadihajókat és vadászrepülőket is küldött a térségbe.
Iránnak kiterjedt vazallusi rendszere működik a Közel-Keleten. Igaz, nem országok alkotják, hanem különböző iszlamista, dzsihadista és szélsőséges szervezetek, milíciák, terrorcsoportok. Tagjaik az iszlám vallás egyik főirányzatának, a síitizmusnak a tanításait követik. (A másik főág a szunnita, ám az ide tartozók kibékíthetetlen riválisaiknak tartják a síitákat. Ellentéteik néhol markánsan nyilvánulnak meg, másutt viszonylag kiegyensúlyozott a kapcsolat közöttük.)

Iránban a muszlim népesség csaknem 90–95 százaléka síita. Azerbajdzsánban, Bahreinban és Irakban is többséget alkotnak, de arányuk ennél jóval kisebb. Jelentős síita kisebbségi közösségek élnek Jemenben, Libanonban, Kuvaitban és Szíriában is. Teherán évtizedek alatt szoros kapcsolatokat, sőt függőségi (neki alárendelt) viszonyt alakított ki a közel-keleti síiták egy részével. (Terror)csoportjaikat, szervezeteiket, egyesületeiket és mozgalmaikat ezért sokan Irán meghosszabbított karjának tekintik, amelyről azt tartják, hogy messzire elér, s ha kell simogat, máskor viszont pörölyként sújt le. Benjámin Netanjahu izraeli kormányfő „Irán gonosz tengelyének” nevezte ezt a szerteágazó rendszert.

Az évtizedek óta fortyogó iráni-izraeli ellenségeskedés néhány hónapja már a közvetlen légicsapásokig jutott. A két ország történelmében először. A Forradalmi Gárda elithaderő április 13-án mintegy 320 drónt, manőverező robotrepülőgépet és föld-föld ballisztikus rakétát indított Irán területéről Izrael ellen, megtorlásul a szíriai fővárosban található iráni nagykövetség épületkomplexumát ért április 1-jei támadásra. (Teherán azt állítja, hogy az izraeli légierő akkor lerombolta a konzulátus épületét, amelyben tizenhatan meghaltak, köztük több magas rangú iráni tábornok.) A bevetett harci eszközök többségét – amerikai, brit, francia, jordániai és szaúdi segítséggel – még az izraeli légtéren kívül sikerült lelőni. Hat nappal később Izrael hivatalosan el nem ismert (kisebb) csapást hajtott végre drónokkal Irán ellen, minimális veszteségeket okozva. Teherán nem nevezte meg a támadót, Izrael pedig nem kommentálta a történteket.

Az adok-kapok azóta sem szűnt meg, csak más eszközökkel folytatódott, közvetett módon. A Vörös-tengeren az Irán támogatta jemeni húszi lázadók gyakran lecsaptak külföldi kereskedelmi hajókra, de többször indítottak Izrael felé is rakétákat, drónokat, amelyekre rendszerint megérkeztek a válaszcsapások. A húszik azt állítják, hogy így tiltakoznak az izraeli haderő gázai hadművelete ellen, s így fejezik ki támogatásukat a Hamász iránt.

Az Irán által létrehozott, pénzelt, koordinált, illetve a befolyása, vagy irányítása alatt álló szervezetek, milíciák, fegyveres csoportok, s terrormozgalmak jelen vannak Irakban, Szíriában, Libanonban és a Gázai övezetben is. A Libanonban berendezkedett, és erős bástyával rendelkező Hezbollah már a gázai övezeti háború kezdete óta (szinte naponta) lövi Izraelt, amellyel régtől fogva ellenséges a viszonya.

Szíria felől pedig olykor síita milíciák támadják a zsidó államot.

Ha Irán ezúttal úgy kívánja, vagy abban az esetben, ha háborúba bonyolódik Izraellel, ezek a milíciák szintén fokozhatják támadásaikat. Az is valószínűsíthető, hogy a megannyi iraki síita fegyveres csoport sem maradna ki a konfliktusból.

Mindannyian csak Teherán üzenetére, parancsára várnak, hogy odasózhassanak Izraelnek. Még az is megtörténhet, hogy végül főszerepbe kerülnek: Irán rájuk bízza a „piszkos munka” elvégzését. Így akár elkerülheti a kiterjedt regionális háborút. Ha ugyanis aktív résztvevőként részt venne a kirobbantásában, azzal saját biztonságát és főpapi uralmi rendszerét kockáztatná. És még számtalan egyéb kellemetlenséggel (például további szankciókkal, belső lázadásokkal) találná szembe magát.
Az érintettek és a sértettek fogadkoznak: a katonai válasz nem marad el. Irán ezt ugyanis becsületbeli ügynek tartja, s ezért sem hagyhatja annyiban a területén végrehajtott merénylet megbosszulását. Ám nem tudni, hogy az milyen mértékű lesz, s kik vesznek benne részt.

A kívülállók zöme elutasítja az erőszak kiterjesztését. Egy nagyszabású fegyveres konfliktus a Közel-Keleten ugyanis (hivatalosan) nem érdeke sem a Teheránt támogató Oroszországnak és Kínának, sem az Izraelt segítő Egyesült Államoknak, sőt Iránnak és a zsidó államnak sem. Sok másik ország (a térségből) és az ENSZ is önmérsékletre, visszafogottságra, a feszültség enyhítésére, s a megtorló erőszak beszüntetésére szólította fel a szemben állókat.

Az utóbbi tíz napban diplomáciai hadjárat indult a teljes Közel-Keletet lángba borító háború kirobbanásának megelőzése érdekében. Mindez arra utal, hogy a békülést sürgetők számára a fegyveres konfliktus kiszélesedésének megakadályozása a legfontosabb. Meggyőződésük ugyanis, hogy a régió „felrobbanása”, súlyos megrázkódtatásokat és válságot okozna világszerte, ahol már jelenleg is csaknem ötven lokális háború dúl.

És az is meggyőződésük, hogy az izraeli-palesztin viszálykodás megszüntetése jelentősen hozzájárulhatna a Közel-Kelet békéjének megteremtéséhez, sőt valamelyest enyhíthetné Irán és Izrael ellenséges viszonyát. Az utóbbi időben az ENSZ, az EU és több tucat kormány, köztük az amerikai, a francia, a brit, a kínai és az orosz is azt ismételgeti, hogy az ellenséges izraeli-palesztin viszonyt nem lehet katonai eszközökkel rendezni.

Ezért más megoldást sürgetnek. Olyat, amely biztosíthatná a tartós békét. Szerintük erre a kétállami megoldás lehet a legalkalmasabb, amelynek az a lényege, hogy Izrael mellett létre kell hozni egy önálló palesztin országot is.

Ehhez azonban előbb tartós tűzszünetet kellene kötni. És Izraelnek is el kellene fogadni a kétállami megoldást, amire jelenleg nem hajlandó. Egyelőre a fenyegető külső katonai csapás elhárítására készül, s alighanem arra, hogy az ellene induló támadások esetén Dél-Libanonba is beküldi csapatait, szétcsapni a (kemény ellenségnek számító) Hezbollah terroristái között.