Ki ne hallotta volna már az idősebb generációtól, azt a bölcsen csengő mondatot, hogy „bezzeg az én időmben”? Vagy sűrűn hangzik el az „akkor minden más volt” kijelentés is. Természetesen sokan csak legyintenek ezekre, gondolván, hogy akkor minden könnyebb volt. Ám valóban így van?
Tény az, hogy a világ jóval lassabb volt. Na, nem a Föld forgott lassabban, hanem az emberek voltak higgadtabbak és kimértebbek. Mondhatnám földhöz ragadtabbak. Bizonyos dolgokat nem kérdőjeleztek meg, nem akartak önmegvalósítani, nem emelték fel rögtön a hangjukat a jogaikra hivatkozva, egyszerűen csak elfogadták azt, amin nem tudtak változtatni, s tettek azért, amin viszont igen.
Akkor mi változott az elmúlt röpke pár évtized alatt?
Bátran kijelentem, hogy a társadalmi rend és a nevelés. Nem kizárólag csak a családon belüli nevelésre gondolok, hanem az intézményesített oktatási rendszerre is. Rengeteget halljuk az utóbbi időben, hogy mekkora zuhanást vett a pedagógiai nevelés, ám ha egy kicsit is beleássuk magunkat ebbe, rájöhetünk, hogy nem a pedagógusok nevelési módszerével van a gond elsősorban. Egy nyugdíj előtt álló tanító hirtelen nem felejtett el tanítani, hanem megkötötték a kezét. Korlátok közé zárták, mint egy oroszlánt a ketrecbe. Gondoljunk csak bele. Régen a gyerekek kijárták az elemi iskolát, és igen kevesen mentek tovább középiskolába, többnyire kitanultak inasként egy szakmát és megkezdték az életüket a felnőtt világban. Felsőoktatási intézmény sokáig nem is létezett. Ma viszont addig húzzák a vén diákok a tanulmányaikat, mint Bözsi néni a rétestésztát, minél tovább, hogy azzal is késleltessék a felelősségvállalásukat. Szó se róla, vannak kivételek. Nekem három felsőoktatási oklevelem van és két vizsga között hoztam világra a gyermekemet, tehát nem kifogás a tanulás sem, hanem akarat kérdése. Elgondolkodtam azon, hogy miért van ez így. Akarva-akaratlanul mindig visszakanyarodok ugyanahhoz a kályhához, az oktatási rendszer megváltozásához és a jogok szabadonengedéséhez. Nézzünk csak szét a világban, lassan mindenhol lecserélődik az a generáció, akik még abban a kötött szabályrendszerben nevelkedtek, ami megtanította őket a tiszteletre, a szófogadásra, a határok betartására és az elfogadásra. Jelenleg dívik a szabad szellemű felfogás, a „lehetsz, ami csak szeretnél” szemlélet, ahol az eddig követett szabályokat sutba dobják, lecserélik, mondván ósdiak, újítani kell, mert a világ ezt követeli. Valóban, a világ követelőzik, mert megengedték. Persze ki ne lehetne csillámpóni, ha éppen úgy tartja kedve, miért is ne, ugyebár? Rohamosan kezdünk elrugaszkodni a valóságtól, veszélyesen gyorsan. Amíg tanárként dolgoztam könnyen megfigyelhettem, hogy mekkora különbségek vannak a családi normák és nevelési módszerek között is. Van, ahol a „nem” szó törvény, és egy skatulyába zárt gyermek pislogott vissza rám a padból, aki engedély nélkül szólni sem mert, de egyre többen, alig 7-8 évesen követelték a jogaik betartását, ha rá merészeltem szólni, hogy talán nem kellene órán beszélgetni a pajtival, hiszen arra való a szünet. Ez utóbbiból jelentős növekedést tapasztaltam az az egy évtized alatt, amíg a pedagógia töltötte ki mindennapjaimat. Szégyen kimondani, de sajnos vannak olyan fiatal pedagógusok is, akik már közelebb állnak ehhez a modern felfogáshoz, és ahelyett, hogy tartanák az évszázadok alatt gondosan felépített autoritást és rendszert, egy barátságosnak tűnő „mozdulattal” megbontják azt, mely miatt a kártyavár omlásnak indul. Sosem feledem például, hogy a felső tagozatban járókkal is mennyit szenvedtem annak érdekében, hogy magázzanak, mint ahogyan az előtte az alapkultúra részét képezte. Tapasztaltam ezt a nézetváltást a gyermekemnél is, mikor óvodás volt. A csöppségem azzal érkezett haza, hogy az óvónéni azt kéri tegezze, ám én otthon arra tanítom, hogy az idősebbnek a magázással is adjunk tiszteletet. Ez a jelenség napokig pingpongozott, míg nem kértem egy beszélgetést az óvónővel. A pedagógus elmondta, hogy ez egy új dolog, amelynek az a célja, hogy a gyerekek közelebb kerüljenek az intézményhez, hogy könnyebben szokjanak be. A válaszom csak annyi volt, hogy rendben, akkor az én fiam kivétel lesz, mert nem kockáztatom a jövőbeni gondolkodását egy ilyen jelentéktelennek tűnő hozzáállás miatt. S láss csodát, a sejtésem beigazolódott. Sorra jöttek az azóta felcseperedett diákok és egyik szájára sem jött a magázódás. Olyan simán letegeztek, mintha együtt legeltettük volna régen a birkákat. Ez azóta csak rosszabb lett, és a pedagógusok autoritása lassan a porba hullik. Nem elég, hogy nem nevelhetnek, mert nincs semmilyen szabályozási módszer, ami ehhez megengedett, ráadásul a túl laza kapcsolat odáig vezet, hogy semmibe veszik minden, ami szükséges lenne az egészséges emberi kapcsolatok kialakításához. Kérdezem én, mikor tanulja meg a gyermek a normákat, ha nem kiskorában?
Összességében azt a következtetést vonom le, hogy nem feltétlenül lesz valami pozitív hatással a jövőre nézve, ami ma jelentéktelennek és barátságosnak tűnik, de persze a szabályozás és a kötelezettségek kialakítása sem hoz minden esetben negatív szigort és félelmet.
Nyitókép: Molnár Edvárd - archív
